Lassan két és fél év elteltével kikristályosodnak azok a dolgok, amiket, ha újrakezdhetném, máshogy csinálnék a gyerekneveléssel kapcsolatban, és mint mindig, most is a mi speciális helyzetünkre élezem ki a témát, vagyis ha újra örökbefogadnék - egyedülálló szülőként - egy három év körüli gyereket. Nekem ugyan ez a hajó már többé-kevésbé elment (a kicsit vagy nagyon elrontott dolgokra gondolok), de talán segíthetek azoknak, akik még előtte állnak. 

1. Együttalvás 

Valamilyen oknál fogva, amire nem tudok sehogy sem visszaemlékezni, ezért csak találgatok, az elejétől fogva külön ágyban, sőt, külön szobában aludt Gitta, bár a szobája az enyémből nyílik és az ajtaja mindig nyitva volt/van. Kezdetben rácsos ágyban, később gyerekágyban, de mindig külön. A gyerekágyból már néha ki-kimászott és átjött hozzám, de általában az éjszaka közepén vagy hajnalban, de többnyire békésen végigaludta az éjszakákat a saját ágyában. Mármint az első hetek kétségbeesését követően. Mert az elején bizony előfordult, hogy félórákig kellett az ágya mellett ülve simogatni vagy fogni a kezét, esetleg, amikor már végképp nem bírtam, a sötétben hallgatni a hüppögését, mert nem tudott/nem akart elaludni, de még túl kicsit volt ahhoz, hogy elmondja, mit szeretne alvás helyett. Szerintem sose fogom megbocsájtani magamnak azt a néhány estét, amikor hagytam sírni, reménykedve, hogy előbb-utóbb elfárad és elalszik, pedig az eszemmel tudom, azért csináltam, mert olyan pokolian kimerült voltam az egész napos feszült figyelemtől, ezerfelé intézkedéstől-gondoskodástól, fizikai-szellemi-érzelmi készenléttől, egy védetlen helyzetben, hogy ölni tudtam volna a magányos, zavartalan pihenésért, és úgy éreztem, hogyha még egy percig folytatnom kell a szakadatlan gondoskodást, akkor egész biztosan meghalok. Akkor is borzasztó bűntudatom volt emiatt, és most is. De ha a fejem tetejére állok, akkor se tudom megmondani, hogy miért nem vettem egyszerűen magam mellé az ágyba a gyereket - ezzel valószínűleg megnyugtattam volna. Persze az is lehet, hogy épp az ellenkezője: felélénkült volna, és még a maradék egyébként is nagyon halvány reményem is elszáll a pihenésre (ismerve  a lányomat, valószínűleg ettől féltem akkor). A vicces az, hogy most már néhány hete (a mandulaműtétje óta) kizárólag az én ágyamban, velem alszik, és az a helyzet, hogy ez nekem is tök jó, igazából nem is akarok változtatni ezen. Néha, a rend kedvéért azért megkérdezem tőle, hogy nem akar-e a saját ágyában aludni, de a határozott válasz mindig az, hogy nem. Kár, hogy nem így csináltuk az elejétől fogva, talán, az első zökkenők után, könnyebb lett volna az összeszokás. Megbántam. 

2. Apa-kérdés

Ez mindig bonyolult ügy, ha nem válás útján lett a szülő egyedülálló, de a mi esetünk természetesen még annál is bonyolultabb. Túl sokszor nem kerül elő ez a téma egyébként, de mégis kell erre valami narratívát gyártani a két fő követelmény jegyében: igaz is legyen és szerethető is legyen.  Egy örökbefogadott gyerek helyzete olyan bonyolult, hogy még én magam is belegabalyodtam, és így történhetett meg, hogy - utólag úgy látom - rossz történettel álltam elő. Helyesebben a sok igazságból azt választottam, aminél van egy még igazabb és talán még szerethetőbb igazság. Ugyanis amikor ez a téma először explicite előkerült (a kis  barátnője kérdezett rá), akkor azt mondtam, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincs apukájuk, és Gittának sincs. Nincs neki és kész, ezzel semmi gond nincs, vannak ilyen családok. (Közben próbáltam nem zavartatni magam attól a ténytől, hogy biológiai értelemben mindenkinek van apja, gondoltam, ez egyelőre túlbonyolítaná a mátrixot.) De most már úgy látom, hogy jobb lett volna azt mondani, hogy van neki apukája, csak nem ismerjük, mint ahogy nem ismerjük az életadóját és a vérszerinti testvéreit sem. Ez egy igazabb igazság, mert figyelembe veszi Gitta teljes családi örökségét, és nem csak azt, amihez remélhetőleg most már élete végig tartozni fog, és ami, a közhiedelemmel ellentétben, sokféle értelemben az "igazi" családja, vagyis én és a hozzám kapcsolódó tágabb rokoni kör. A jó hír az, hogy ebben a kérdésben van lehetőség a szépítésre, ugyanis még bőven van idő arra, hogy ezt a témát jó alaposan átbeszéljük és megvizsgáljuk, ráadásul -  de ezt már inkább csak magamnak teszem széljegyzetbe - a jövőbe nem látunk, még az is lehet, hogy egyszer kerül majd egy igazi és méltó apuka is. 

3. "Gyesre (helyesen: GYED-re) menés"

Egy korábbi posztban már írtam erről, és a helyzet az, hogy a szám íze azóta is keserű, igazságtalanul elszenvedett veszteségnek, visszahozhatatlanul elvesztett időnek élem meg azt, hogy a rendszer diszkriminatív volta miatt nem tudtam két hónapnál hosszabb ideig otthon lenni a frissen örökbefogadott lányommal. Ha újra kezdhetném, nem adnám oda ezt az időt semmi pénzért, minden létező követ megmozgatnék, hogy megszervezzem legalább hat hónapi otthonlét szponzorációját valahogy. Annyira, de annyira szükségünk lett volna mindkettőnknek erre, és az összeszokás időszakát sokkal könnyebbé, nyugodtabbá, stressz-mentesebbé tette volna. Ezt nem is ragozom tovább, mert csak a neheztelés és a megbánás szavai jönnének ki belőlem. Ez az egész egyszerűen megbocsájthatatlan, de szeretném, ha világos lenne, hogy elsősorban nem magamra haragszom, mert az adott körülmények között számomra úgy tűnt, nincs más választás. Csak a rendszer valamiféle kijátszása lett volna megoldás, ha nem akarok aránytalanul súlyos anyagi veszteségeket elszenvedni.

______________________________________ 

Ha mostanában állsz idősebb gyermek örökbefogadása előtt, esetleg mindezt egyedül szeretnéd vállalni, akkor remélem, segített a fenti összefoglaló.

Ha hozzáfűznél valamit, kommentelj, ha rendszeresen olvasnál, iratkozz fel, vagy csatlakozz a blog oldalához a Facebookon.