Múlt hét pénteken Gitta hányni kezdett mint a lakodalmas kutya, ehhez szombatra társult a szűnni nem akaró hígfosás is, ezért szombat este a gyermekügyelettel folytatott rövid telefonos konzultáció után felnyaláboltam és bevittem a gyermek-infektológiára. Konkrét kórháznevet azért nem mondok, mert amiről írni szándékozom, szinte bármelyik kórház gyermek részlegéről elmondható lenne, mint ahogyan ismerősök beszámolóiból erről értesültem. 

Az ellátással lényegében semmi gond nem volt, rögtön fogadtak minket, vita nélkül (hol a  beutaló???) befektették a gyereket az osztályra, infúzióra kötötték, és mindeközben még kedvesek is voltak. Mikor a felvételis nővér rutinosan feltette a kérdést, hogy anyuka is itt marad-e, én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, és naivan arra gondoltam, most biztos betesznek minket egy kétágyas kórterembe, ahol a másik ágy az enyém, és ezért felszámolnak naponta mondjuk 10 ezer forintot, ami jelen helyzetben teljesen korrekt megoldás lenne. Egyébként lehetne több ágyas is, minimál ellátással, engem ezek a részletek egyáltalán nem érdekelnek, sokat szálltam meg hostelekben, idegen ágyakon, sátortáborban nomád körülmények között, szokva vagyok. De mint mindig, most is kiderült, hogy a gondolkodásom túlságosan européer. Később, a derűlátó hozzáállásommal szinte büszke voltam, hogy táborozó, fesztiválozó rutinomat remekül tudom hasznosítani. 

Az éjszakás nővér bekísért minket egy kétágyas körterembe, - ahol a másik ágyon már feküdt egy tízévesforma kisfiú, édesanyja pedig jöttünkre sietve szedte össze a padlón kiterített papírvékony matracot és személyes holmiját. Gondoltam magamban, sebaj, legalább matrac van, az majdnem olyan, mint az ágy végülis, nem? De istenuccse, én még ilyen kényelmetlen matracon életemben nem aludtam. Jó, az első éjszaka alvásról igazán szó sem lehetett, mert a gyerek elég rossz állapotban volt, többször bejött a nővér infuziót cserélni, közben átesve rajtunk és a cuccainkon. Ha mondjuk felnőtt méretű ágyba tették volna Gittát, akkor tuti melléfeküdtem volna, de a rácsos ágyban inkább hagytam, hadd pihenjen zavartalanul, elég szűken lettünk volna ketten. 

Időközben a  telefonon utolért ismerősök beszámolóiból megtudtam, hogy örülhetek, hogy legalább matracot kaptunk, mert van olyan, kifejezetten gyerekekre specializálódott!!! kórház, ahol a  puszta földön, vagy széken kell aludni, vagy esetleg meg sem engedik, hogy a szülő bent maradhasson a gyerekkel. Megdöbbentő ez a szemlélet, hogy kicsi gyerekeket kitennének annak, hogy ismerős, biztonságot jelentő személy jelenléte nélkül vessék alá orvosi procedúráknak, egy idegen és ijesztő helyen. Bele se merek gondolni, hogyan reagált volna Gitta, ha nem maradtam volna vele. Így is sírni kezdett, ha egy orvos vagy nővér megjelent, hisz amikor ez történt, akkor általában fájdalom, kellemetlenség érte, én is bőgtem volna. A többi időben viszont, mármint amikor már jobban volt, jó hangulatban elvolt, beszélgetett, mesét nézett (szerencsére TV volt, mesecsatornával, ez remekül lefoglalta, lám mire nem jó, ha kütyümániás férfiak hozzák a döntéseket).

A matracon alvásnak, a puszta kellemetlenségen túl az is hátránya volt, hogy a gondos takarítás ellenére a padló mégiscsak koszos volt, ahhoz legalábbis túlságosan az, hogy egy fertőző részlegen megnyugtató legyen az oda való leheveredés. Tartózkodásunk utolsó napjára tényleg meg is betegedtem, engem is elkapott a szapora, fejfájás, hőemelkedés, gyengeség, ami ezzel jár. Ha ebben az állapotban azon a matracon kellett volna töltenem az éjszakát, tuti kipurcanok. Szerencsére a gyereket pont hazaengedték, én pedig a saját ágyamban tölthettem el, a végsőkig kimerülten, a lázálmos, izzadós éjszakámat. 

Szerintetek ez az egész mikor fog megváltozni?