Annak örömére, hogy most már teszek is azért, hogy újra induljon a blog (nem azért, de egy csomó félig megírt poszt várakozik a piszkozatok között), értsd, posztolok, ünnepélyesen egy szép hosszúval örvendeztetlek meg titeket, továbbra is teljesség igénye nélkül. Köszönöm, hogy olvastok, és semmilyen visszajelzési ingert ne fojtsatok el magatokban, sose.

,
Nemrégiben megvolt a 2. Örökbefogadási Szülinap is! El sem hiszem. De most nem erről akarok írni, hanem azokról a kósza felismerésekről, amik a napokban születtek bennem, és amiket valószínűleg az évforduló hívott elő.

• Sajnálatos módon konstatálnom kellett, hogy a valódi életkorom azóta látszik rajtam, amióta gyerekem van. A napokban elém került egy fotó, ami akkor készült, amikor még (2 éve) ismerkedtünk Gittával. Basszus, egy kb 10 évvel fiatalabb nő volt rajta! Ez kellőképpen lelombozott, bár igazság szerint túlságosan nem lepett meg. Belül érzem én ezt. Nem elrettentésképp mondom, Isten őrizz, de egyedül egy nagyobb korában örökbefogadott gyerekkel az élet eléggé elcsigázza az embert. Kivéve esetleg, ha teli van pénzzel és nem kell mellette full time melózni. Bár lehet, hogy akkor is, de ezt sajnos nem volt módom kipróbálni. És persze az sem teljesen véletlen egybeesés, hogy amikor a gyerek valami teljesen random hülyeségen kiveri a cirkuszt (mittudomén, nem teszem elé az igény jelzésétől számítva 2 másodpercen belül a fogyasztásra kész „kakkó”-t, de vannak ennél sokkal furábbak is bőven), akkor automatikusan nyúlok valami kaja felé és tömöm az arcomba, mindegy, csak szénhidrát legyen. Néha észbe kapok és a levegőben megáll a kezem, de hát két év gyakorlata nem múlik el nyomtalan. Plusz 10 kiló. És akkor a béna hajamat még nem is mondtam.
• A két évnyi egyedülálló anyaság kihozni látszik belőlem mindazt az egészséges önzést a dolgaink rendezésében, és nyomulási potenciált a munka frontján, amit eddig semminek se sikerült. Megpályázom, felhívom, kiposztolom, kitalálom, meghirdetem, mozgatom a szálakat…. Mert szeretnék fenntartható körülményeket biztosítani magamnak és a lányomnak, azaz a családomnak. Motivált lettem, hogy ne várjam a sült galambot (ami amúgy a múltban néha tényleg a számba repült, köszönhetően a korábban puszta lelkesedésből befektetett rengeteg munkának), hanem menjek elébe, csináljam, akarjam. Osztok-szorzok, számolok, de nem csak ezt. Nyílik a csipám is kifelé. Kezdek rálátni, mi minden járna nekem, és járhatott volna a múltban, ha nem lett volna ilyen szörnyen kevés az önbizalmam és ilyen mélyen bevésődött a tanult tehetetlenségem. És nem csak az igényt, hanem az erőt is meghozta az anyaság – jellemző módon magyar nyelven nincs az angol „empowering” szónak a fogalom lényegét jól megragadó megfelelője, de erre gondolok -, felruházott valami sebezhetetlenség érzéssel, olyan vagyok, mint egy anyaoroszlán, amelyik a kölykével a szájában átugrál a szakadékok felett és addig rója a vidéket, amíg vadászatra alkalmas helyet nem talál. Persze sajnos időm az nem lett több, sőt, ezért ez nagyon lassú folyamat, de szerintem visszafordíthatatlan.
• Továbbra is zavarnak a szuperanyuk. Akkor is zavartak, amikor még nem volt gyerekem, de akkor nem hangoztattam, mondván, ki tudja, nem leszek-e én is az, ha gyerekem lesz, mert ugye Majd Akkor Megtudom. Megtudtam, és jelentem, tökre nem kell (és szerintem nem is lehet, de pszt) tökéletesnek lenni. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember szabályosan meg tudná ölni a gyerekét. Aztán a következőben persze már nem, sőt, de az a pillanat akkor is megvolt. Meg amikor bealszol, a gyerek meg játszik, mert ő meg az istennek se akar aludni. Meg beküldöd a szobájába egy este, hogy egyedül feküdjön le, mert úgy érzed, ha ma is végig kell magyaráznod az egész kicseszett Tesz Vesz Várost, majd lámpaoltás után fejből az Óz a nagy varázslót, ezek után álomba simogatni, nem is tudod, mi lesz, de semmi jó, az biztos. Meg amikor nem szólsz már rá (és igazából többé sosem), amikor koszos kézzel eszi a gyümölcsöt vagy a bármit. Vagy amikor cipőfelvétel helyett szabályos köröket fut az óvoda aulájában (ahol állítólag tilos futkározni, ki tudja, miért), természetesen mezítláb, miközben fejhangon ordít, vagy amikor más módon nem hallgat a jó szóra és nem követi egyes, nyilvánvalóan túl sok ráérő idővel rendelkező felnőttek által felállított, néha tényleg tök értelmetlen szabályokat. És az oviban sem öltöztetem át érkezés után és indulás előtt, van énnekem elég bajom. És van, amikor szépen kivárja, amíg megeszem a levesemet, mielőtt elé tenném az óhajtott pohár vizet. És…. szóval nem tudom, érthető-e.
• Ha újrakezdeném az egészet, az elején máshogy csoportosítanám az energiáimat. Pár, nem a gyerekkel kapcsolatos feladatot AZONNAL kiszerveznék. Takarítson nekem valaki, vásároljon nekem valaki, szerezzen pénzt nekem valaki. Ez utóbbit úgy értem, hogy megkérnék arra alkalmas és hajlandó embereket, indítsanak nekem pénzgyűjtő kampányt. (Azoknak, akik nincsenek képben, az örökbefogadott nagyobb gyerekek szülei nem részesülnek értékelhető anyagi támogatásban, nincs lehetőség fizetett otthonmaradásra, segélyből meg nem élünk meg. Ez egyébként egy friss kormányzati döntés hatására nemsokára szerencsére változni fog.) Ez tervben volt még a gyerek érkezése előtt csináldmagad formában, de Gitta hamarabb megérkezett, mint számítottam rá, és utána már egyszerűen nem maradt erre energiám, el voltam foglalva a napi tűzoltogatással. Egyedül egy frissen örökbefogadott gyerekkel, mellette aktív munkával, iszonyú sűrű az élet. Gondolj a legeslegeslegsűrűbbre, amit el tudsz képzelni, és szorozd meg legalább kettővel. Rájöttem, hogy konkrétan, célirányosan kell(ett volna) embereket megkeresni, felkérni erre, a Facebookra kiírom, meg tanácsokat kérek nem működik. Sajnos ez a hajó nekünk már elment, de talán mások tanulnak belőle.

A hozzászólás lehetősége még mindig adott, élj vele!