Időről-időre felmerül az örökbefogadós fórumokon a nagyobb gyerekek névváltoztatásának kérdése, ugyanis az örökbefogadást szabályozó törvény nem rendelkezik erről egyértelműen, azt a látszatot keltve, mintha ez ügyben teljesen szabad lenne a vásár. Nem a vezetéknévről van szó, hiszen az az örökbefogadással természetesen az örökbefogadó szülő által választott családi név lesz, ez egyértelmű. De mi van akkor, ha az örökbefogadandó gyerek keresztneve nem tetszik, vagy esetleg van a tarsolyomban más név, amit egész életemben dédelgettem, mint a leendő gyermekem keresztnevét. Mert ugye ezek a gyerekek kapnak 1-2 keresztnevet már az életet adójuktól, legtöbbször már azok az újszülöttek is, akikről rögtön lemondanak. 

Először is szeretném leszögezni, hogy szerintem teljesen normális és helyénvaló dolog arra vágyni, hogy a gyerekem azt a keresztnevet viselje, amit én adok neki. Egyrészt praktikus okból, hisz egy nap, temperamentumtól függően, kb ezerszer mondom ki a nevét, sokszor egy egész játszótér/közért/étterem/egyéb nyilvános tér füle hallatára. (Bár egyes névadási stratégiákat figyelve néha elfog a kétely, hogy a szülők ebbe belegondoltak, mielőtt nevet adtak a gyereküknek, de ez most más kérdés.) Másrészt érzelmi okokból: a névadás fontos aktusa az összetartozás kifejezésének, és nem csak ennek. Van ebben egy erős birtoklási motiváció is: én alkottalak, enyém vagy, tehát én adok neked nevet.

Tetszik a párhuzam vagy sem: az emberek kínzására és/vagy megalázásra specializálódott vagy azzal rokon rendszerek és formációk bevett gyakorlata az emberek nevének elvétele vagy átnevezése. Noha ezekben az esetekben a névelvétel tudatos uralmi stratégia, a mögöttes pszichológiai elv ugyanaz: akit megfosztanak a nevétől, attól elveszik az identitását, önmagának valamilyen nagyon fontos részét, tehát könnyebben megalázható, leigázható.

Ezzel el is árultam, mit gondolok az örökbefogadott gyerekek keresztnevének megváltoztatásáról. Azt gondolom, és azt kérem: NE TEDD! Ez szerintem kb 6 hónapos kortól lehet ökölszabály, mert nagyjából ez az az életkor, amikor a gyerek kezd öntudatra ébredni, és hiába nem hallgat a nevére, meg pici még, higgyük el, hogy ő már ő, a nevével, mindenével együtt. Mint ahogy az örökbefogadással beleegyezel abba, hogy a gyermekedet valaki más hordja a testében, szülje meg és esetleg egy darabig nevelje, más adja neki a génjeit, a külső és egyes belső tulajdonságait, úgy egyezz bele abba is, hogy nevet adjon neki, és hogy egy bizonyos kor felett ezt a gyereket neked szőröstül-bőröstül, a génjeivel, a hozott tulajdonságaival, a múltjával, a vérszerinti gyökereivel, és a keresztnevével egyetemben kell elfogadnod. Ha ez komoly, áthághatatlan nehézséget okoz neked, akkor talán nem az örökbefogadás a te utad. 

Sőt, nem csak neked, hanem neki is tanácsos elfogadni a tulajdon gyökereit, múltját, az identitását. Persze az örökbefogadottak olykor ellenségesen viszonyulnak ehhez, néha nehéz helyre tenni magukban a helyzetet a maga bonyolultságában, de sajnos ezt akkor sem lehet megúszni. Az örökbefogadottak és szüleik ezt a csomagot kapták, ezzel kell kezdeniük valamit, nincs mese.

Új keresztnév adásával kapcsolatban vannak bevált gyakorlatok az örökbefogadásban annak érdekében, hogy a kecske is jóllakjon és  a káposzta is megmaradjon: "névmagyarítás" a becenév változatlanul hagyásával (pl. Rikárdóból Richárd, becenév Riki), illetve második keresztnév adása, továbbra is az eredeti használatával (pl. Amanda Nóra, a gyereket továbbra is Amandának szólítva). A mi esetünkben az utóbbi történt: a lányom (szerencsére csak egy keresztnévvel jött) neve egy közepesen gyakori, inkább a 70-es, 80-as években divatos női név, amit ugyan a magam jószántából nem adtam volna neki, de könnyen elfogadtam, szerintem illik is hozzá (identitás, ugye), alapvetően tetszik - persze azt nehéz eldöntenem, hogy a név miatt vagy mert a lányom viseli. A Gitta az én névadásom, mert ugyan sosem ezen szólítom, a gyerek bemutatkozáskor mindig mondja, és nekem is jó érzés, hogy végülis én is adtam nevet a saját gyerekemnek (ez is fontos, ugye). Persze esetünkben kimaradt a nagymama, nagynéni stb nevének adása második névként, ami szép hagyomány, de akkor már legalább három keresztneve lett volna a gyereknek, ami azért túlzás. Tehát erről lemondtam. Különben sem értek egyet azzal, hogy az örökbefogadás a szülést utánozza: az én gyerekem más módon lett a család része, ennek minden előnyével és hátrányával, mindenben ugyanaz jár neki, mint ha én szültem volna, de ha pontról-pontra le akarom másolni a vérszerintiséget (pl. erőltetett névadás, örökbefogadás titkolása vagy tabusítása stb.), akkor valami fontosat elveszek tőle: azt az óriási igent, amit kimondtam én és a családom, amikor ő a része lett, az átgondolt, megfontolt döntéseket, a többkötetnyi átrágott szakirodalmat, a sokórányi beszélgetést és gondolkodást, amit az ő várásakor és utána is az anyává válásnak szenteltem, és mindazt a tiszteletet, nyitottságot, elfogadást, és tengernyi szerelmet, amit magamban táplálok aziránt, aki és ami ő. 

Ha tetszett, nézz körül a blogon, és kommentelj.