leánygyermekek napja és a tudatos nevelés

OKtóber 11, a leánygyermekek nemzetközi napja. 

Az örökbefogadásnak az az egyik előnye, hogy megválaszthatod, fiú- vagy lánygyermeket szeretnél. Talán viccesen hangzik, de nekem annak idején nem az okozott dilemmát, hogy makkegészséges legyen-e vagy ehhez nem kell ragaszkodnom, hogy lehet-e roma vagy sem, illetve hogy örökbefogadás vagy sem. Én azon gondolkodtam legtöbbet, hogy kifejezetten lányt kérjek-e vagy bízzam a sorsra. Én ugyanis úgy képzeltem, hogy belőlem csakis lányos anyuka lehet. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Nyilván, ha fiam lenne, azzal is boldog lennék. De a sors kegyes volt és így rendezte, mert végülis úgy döntöttem, ezzel a kikötéssel nem felezem tovább az esélyeimet, fontos volt, hogy minél előbb sorra kerüljek. 

20181012_101030_hdr.jpg

Fiús és lányos anyának lenni sokak számára identitás, és mindkettőnek megvannak a maga kihívásai. Szerintem egy lányos anyának a lányokat érő igazságtalanságok és kegyetlen elvárások miatt gyakrabban törik össze a szíve, egy fiúból pedig nehéz olyan férfit nevelni, aki tudatosan és kritikusan viszonyul a társadalmi privilégiumaihoz, és sikeresen küzd meg azzal az elvárással, hogy minél kevesebb kapcsolata legyen az érzéseivel.  

Az én lányom még csak 6 éves, de

- már most tudja, hogy a focipályának még a közelébe se mehet, pedig kiskora óta szeret(ne) focizni, és amennyire én meg tudom ítélni, tehetsége is van hozzá

- pontosan tudja, hogy mely játékok, ruhadarabok, színek, történetek stb. számítanak "fiúsnak", és ő köszöni, abból nem kér. A lányos cuccok már most bugyutábbak, lenézettebbek, a mesehősnök haddnemondjam, milyenek, tudjuk. Tisztelet a kivételnek. 

- ritkán játszik fiúkkal (vagy ők vele), leginkább csak akkor, ha nincs "partiképes" lány a közelben, így a lehetséges játszópajtásai száma rögtön a felére csökken

- már volt céltáblája mind szándékos, mind "automatikus" testszégyenítő megjegyzéseknek, nem is kevésnek. Igazából a lányok külsejét már gyerekkorban imádja mindenki véleményezni. Kérdezte már meg tőlem, hogy ő kövér-e. (Nem.)

- erősen kell koncentrálnom, hogy minden szexualizáló körülményt - ruházkodás, hajviselet, viselkedés - kiiktassak. 6 évesen nincs kétrészes melltartós furdőruha (ebben a lányom nyomására kompromisszumot kötöttem, szóval háromszög alakú vagy kifejezetten a felnőtt női mell anatómiájára kitalált felsőrész nincs), nincs frufru nélküli hosszú haj, praktikátlan, felnőtt testalkatra szabott ruha. A körömlakkal kapcsolatos vitákra nincs erőm, ezt inkább úgy tekintem, mint művészi kísérletezést. 

És még hátravan a kamaszkor testtel kapcsolatos kínlódása (épp most mesélte valaki, hogy a harmadikos, azaz kilencéves lányok szüleit megkérték, ne járassák a lányokat amúgy nagyon kényelmes, praktikus és most divatos tapadós naciban), a szorongás, hogy elég szép, elég jó-e, a fiúknak való megfelelési vágy, a klasszikus kamaszkori kiszolgáltatottság. Aztán jön a pályaválasztás, ahol a lányok általában szokták tudni, hogy őket nem látják szívesen a presztízzsel és jó jövedelemmel járó szakmákban, de ha fizikai munkára adná a fejét, azzal sem jár jobban, merthogy ki látott már női asztalost, burkolót, gázszerelőt? Sipirc a rózsaszíngalléros gettóba. És vannak ennél sokkal de sokkal rosszabb félelmeim is pusztán amiatt, hogy ő lánynak és nem fiúnak született, de ezekre gondolni sem szeretek, nemhogy leírjam őket. 

Ezeket a forgatókönyveket persze egyelőre az én fantáziám szülte, habár egyáltalán nem minden alap nélkül. Elég, ha csak a saját felnövekedésemre gondolok, nemhogy más lányokéra. Ehhez képest a mai lányoknak egyszerre könnyebb, mert például szabadabban választhatnak szakmát és életformát, és egyszerre nehezebb, mert soha nem látott vizuális erőszakhullámban, és a női testtel kapcsolatos brutális elvárások között élnek.

Anyaként szeretem ezeket tematizálni az ő életkori sajátosságaihoz alkalmazkodva. A mesehősnőkkel kapcsolatban mindig a bátrakat és lázadókat favorizálom. A királyfi karjaiba omlást átkeretezem: sorsmegváltó férjhezmenés helyett a herceg és a hercegnő örökre barátok lettek és mindenben támogatták egymást. Barkácsolunk, csavarozunk, szerelünk (is). Megkérdezem, mit gondol azzal kapcsolatban, hogy a fociedzésre csak fiúk jelentkeztek, és ezért ő kiszorítva érzi magát. Rászólok, ha fotózáskor csücsörít és keresztbe teszi a lábát (ki szerint genetikus ez?), és azt is elmondom, miért. 

Úgyis tudom, hogy lázadni fog. Mármint ellenem. Lehet, hogy ő lesz az a lány az osztályban, aki csakazértis tűsarkakon fog bebillegni az órára, és fennen hangoztatja, hogy a feminizmus hülyeség. Lehet, hogy le fog nézni engem, mert "kénytelen" voltam magam felfúrni a polcot a falra, mert nyilvánvalóan nem voltam képes összeszedni egy pasit, aki ezt megcsinálja. Lehet, hogy hozni fogja az összes sztereotíp külsőséget, csak azért, hogy engem bosszantson. Talán. Őszintén szólva szívesen kihagynám, de ugyanúgy készülök erre is, mint az "anyám a legjobb barátnőm" típusú, amúgy igen tetszetős forgatókönyvre. Igazából szerintem a kettő nem zárja ki egymást, de erről inkább majd akkor nyilatkozom, ha ott vagyok. 

De remélhetőleg az is lesz, hogy miután mindezen túlvagyunk, végül meg fog érkezni önmagához, és tudatos, önbizalommal teli, a szerepkényszereket megkérdőjelező, sikeres és boldog nővé válik.