Egyesek szerint nincs sok értelme, helyesebben elavult a neve ennek a szép, szimbolikus ünnepnek. Mondjuk én is inkább Családok Napjának, vagy ilyesminek hívnám, mindenesetre a lányom nagyapja is hivatalos az óvodai köszöntésre. 

Csaknem három éve együtt vagyunk Gittával, és ez az első év, hogy Anyák Napja kapcsán eszembe jutott a "többi anyja". Hogy talán róluk is megemlékezzünk. A vérszerinti családjához a három év alatt fokozatosan kerültünk közel az egyre kifinomultabbá váló beszélgetéseink során. Most már tudja, hogy hívják a szülőanyját (amikor kéri, a fülébe kell súgni), és azt is, hogy vannak a világban valahol testvérei, akikről nem is tudjuk pontosan, hányan vannak, és azt sem, hogy hol élnek, sem azt, hogy hogy hívják őket, kivéve egyiküket. Azt is tudja, hogy van valahol egy apukája is, akinek szintén tudjuk a nevét, de azt nem, hogy pontosan hol lakik. Ezeket az információkat egyébként még az örökbefogadás környékén szereztem meg nemhivatalos csatornákon keresztül, hiszen titkos örökbefogadás történt, de azért a gyerek aktájában néhány papíron "véletlenül" (talán tényleg véletlenül) elfelejtettek olvashatatlanná tenni néhány adatot. Ezen kívül az ügyintézőnk is mondott annak idején egy-két mondatot a gyerek múltjáról, ami persze - így működik az ember - egy életre beleégett a tudatomba. És ez nagy szerencse, mert ezek roppant értékes tudnivalók. Talán már a többi posztomból is kiderült, nem vagyok a  híve a titkolózásnak, a ködösítésnek. Nem dörgölöm folyton a kislányom orra alá ezeket az információkat, de a beszélgetéseink során természetes, gördülékeny módon előkerülnek, akár úgy, mint legutóbb a majálison, ahol egy régen látott ismerősöm  megkérdezte Gittát, van-e testvére (igen, az emberek, akár idegenek is, fel szokták tenni ezt a kérdést). Ő magától értetődőn rávágta, hogy van, csak nem ismerjük. Persze a későbbiekben ez bizonyosan tovább fog árnyalódni, és különféle stratégiákat ki fog dolgozni arra, hogy egy adott helyzetben hogyan osszon meg épp csak annyit, amennyit lehet és szeretne, de most éppen itt tart a dolog. Egyébként ez nekem se könnyű, de valahogy mindig megoldódnak ezek a kommunikációs helyzetek. Az a kihívás, hogy szeretném elkerülni, hogy Gitta jelenlétében valami olyasmit mondjak egy ilyen kérdésre válaszolva, ami szerinte nem fedi a valóságot - most, öt és fél évesen nagyon fejlett az igazságérzete, és, nagyon helyesen, meg van róla győződve, hogy mindig minden körülmények között igazat kell mondani (például azt is elmondta az óvónéninek, hogy én azt mormogtam az orrom alatt az öltözőben róla, hogy "nem hallja, biztos süket"), ugyanakkor felesleges, és nem is üdvös minden szembejövő orrára kötni a családunk minden intim dolgát a maga bonyolultságában. 

Nekem az is kérdés, hogy pontosan milyen szóval illessem a biológiai szüleit. A szívem mélyén az "anya" és a "szülő" szavakat talán érthető módon szeretném a magam számára fenntartani. Viszont, egyrészt hülyén hangzik minden alkalommal végigmondani, hogy "a néni, aki megszült téged, és a bácsi aki az ő férje", másrészt, végülis tényleg az anyja (érdekes módon az "apát" nem esik nehezemre távolítani, valahogy úgy érzem, az apasághoz többre van szükség egyszerű spermaadásnál): a testében hordta, megszülte, és ha jól tudom, egy darabig szoptatta is. Talán az "életadót" kellene használnom, de az meg olyan kimódolt. Ötleteket mindenesetre várom a kiadóba. 

Ami a nevelőanyát és -apát (és az ottani családot) illeti, velük most gondban vagyok. Számomra sosem volt kérdés, hogy ők különleges helyet foglalnak el Gitta életében, és szüksége van arra, hogy valamilyen formában kapcsolatot tarthasson velük, de abban is biztos vagyok, hogy ezt a gyerek igényeinek és tempójának kell alárendelni. Sajnos ez most nem igazán valósul meg, mert a nevelőszülők elzárkóznak a kapcsolattól, ezért az anyáknapi köszöntés is el fog maradni. Most fogalmam sincs, ebben a helyzetben mit tegyek, de bármi legen is az, továbbra is egyetlen szempont fog vezérelni az ezzel kapcsolatos döntéseimben, ez pedig az, hogy Gittának a lehető legjobb legyen. 

Vannak persze olyan hangok is mind a környezetemben, mind általában az örökbefogadók körében, hogy minek ezt ennyit bonyolítani, a gyerek új életet kezdett, amikor hozzám, az új családjába került, nem kell bolygatni a múltat. Ezzel nem értek egyet, mert szerintem ez a valóság figyelmen kívül hagyása, de az biztos, hogy annak is szeretnék hangsúlyt adni, hogy én vagyok az IGAZI családja. A kislányom világában az anyák hierarchiájában, ha van ilyen, én szeretném elfoglalni a legmagasabb szintet. Ami azt illeti, ösztönösen törekedtem is erre az első két év eufóriája közepette, amikor mindenesestül át akartam élni, milyen az, amikor anyák napján engem, és csak engem köszöntenek, és ezen akkor senki mással nem osztozkodtam.

______________

Frissítés: lapzárta után érkezett a hír, hogy a nevelőszülők jól vannak, és mindketten beszéltünk is velük telefonon. Nagyon boldog vagyok!

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is, iratkozz fel a blog Facebook oldalára vagy a bejegyzésértesítőre. Ha szeretnél gyakrabban bejegyzéseket olvasni, ezt úgy is lehetővé tudod tenni, ha támogatod a blogot tetszőleges összeggel a jobb oldalon található Donate gombra kattintva, mert így, ha elegen támogattok, a pénzkereső tevékenységeim átcsoportosításával több időm lesz a bloggal, és az örökbefogadás ügyével foglalkozni.