egy kicsit azért hősnek érzem magam

Van ez a  jellemző reakció az emberek részéről, amikor megtudják, hogy Gittát örökbefogadtam, hogy "milyen nemes cselekedet", meg hogy "le a kalappal" és hasonlók. Namost tőlem, azt hiszem, távol áll mind az álszerénység, mind a képmutatás, ezért én ezt a legkevésbé sem tartom bosszantónak vagy sértőnek, viszont igyekszem őszinte lenni elsősorban önmagamhoz, a továbbiakban tehát egyrészt  tételesen megcáfolom, hogy miért nem vagyok hős, majd azt is felsorolom, hogy miért igen. 

Nem mentettem meg senkit az árvaságtól és/vagy az állami gondoskodás karmaiból. Aki állami gondozottakat akar menteni, az fogadjon örökbe 8 évesnél idősebb tartósan beteg gyereket, vagy legyen nevelőszülő - én egyiket sem tettem. Az én lányom viszonylag kapós jelöltnek számít(hatott volna) az örökbefogadni szándékozók körében, akik sokan is vannak, mert kicsi még és egészséges, valamint erős rasszjegyei sincsenek. Az mondjuk igaz, hogy előttem két család is nemet mondott rá, de ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy valahol meg volt írva, hogy Gitta végül hozzám kerüljön.  Én azért akartam örökbefogadni, hogy anya lehessek, és azért őt, mert amikor megláttam az édes kis pofikáját, a libbenő hosszú copfjait, a csodaszép bogárszemeit - amikről Tolsztoj biztosan regényt írna - azt éreztem, hogy mostantól az lesz a feladatom az életben, hogy ezt a kis tündért meghódítsam. És igen, azt is akartam, hogy a szülőséggel járó összes társadalmi zsetont bezsebelhessem. 

Viszont hős is vagyok, mert mindezt társ nélkül, egyedüli családfenntartóként, egy nem túl jól fizetett szakma művelőjeként, (állami) családtámogatásilag negatív diszkriminációból indulva vállaltam. Úttörő vagyok bizonyos szempontból. A helyzetem nem szokványos. Sok helyzet adódik, amikre a magam válaszait kell kitalálnom, kikísérleteznem. 

Kifejtem. 

Szóval egyedül. Na most ez így nem hangzik valami jól, de tulajdonképpen a barátaim/ismerőseim/önmagam mindenkori párkapcsolatait elnézegetve, hááát, hogy is fogalmazzak finoman, nem vagyok meggyőzve. Szerintem túl van értékelve a párkapcsolat szerepe a gyereknevelésben (is), legalábbis a jelenlegi felhozatalt tekintve. Erről most ennyit mondok, de szívesen beszélgetek bárkivel privátim! :)

Viszont ugye, ott van a pénz. Van ez a remek családtámogatási rendszer, állambácsi láthatóan örül, ha új családok születnek, van tgyás, gyed (extra), csed, gyes, ez-az, most hogy ebből melyik mire jó, arról ne nyissunk vitát, én azért örültem volna, ha kapok. De minden jel szerint mi nem számítunk új családnak, mert nem kaptam. Vagyis de, 6 hónapig, amíg félállásban voltam, havi 25 ezer forintot gyes címén, azt kaptam. Ezt azért lehet hősiességnek nevezni, nem? Ez majd megérdemel egy külön posztot is, főleg, hogy  nem csak én, de a lányom is egy hős, mert az új családjába kerülése után három hónappal minden zokszó nélkül bölcsődébe kezdett járni, hogy anyukája dolgozhasson, bár micsoda véletlen, többet van itthon (illetve azokkal, akik vigyáznak rá, amikor én nem tudok) mint bölcsiben, mert valahogy mindig vasárnap estére jön ki rajta valami bölcsikór.....

És hát ugye a kérdések. Ő most még nem sokat kérdez, ez majd később jön, hogy hogy születtem, ki szült, hogyan szült, miért nem te, később, hogy nekem miért nincs apám vagy ilyesmi, aztán a cigányság, bár szerintem őt nem fogják cigányozni, és általában, a honnan jövök és ki vagyok témáját boncolgató kérdések. De addig is ott vannak az idegenek. Azt például még nehezen kezelem, ha valaki a lányom füle hallatára ekézi a szülőanyját. Kell még pár ilyen eset, mire csípőből helyrerakom az illetőt. A "saját gyerek"-et például már gyorsan javítom, és megpróbálok közben nem nagyon arrogáns lenni, mert ugye szegény nem tudja, önkéntelenül ez jön a szájára. Meg ott a sok gyorstalpaló, amit még tartanom kell életem során boldog-boldogtalannak a témáról. 

....

 De addig is, bármilyen kérdésre szívesen válaszolok!