A sorozat arról a folyamatról szól, hogy mi történt a lányommal való megismerkedéstől az együtt töltött első hetekig tartó időszakban, ami időben kb. öt hónapos időszakot ölel fel. A második részben az ismerkedés napjairól írtam, aminek a végén hazahoztam Gittát.

A hazajövetel napján a nevelőszülei elhozták a lányomat a lakóhelye szerinti, megyeszékhelyen található Tegyesz-be (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, ami Magyarországon az örökbefogadásokat koordinálja), és mialatt én a papírokat intéztem (kaptam egy úgynevezett kihelyező határozatot a hivatalos örökbefogadást megelőző 30 napos időszakról, ami amolyan "próbaidő"), ők búcsúzkodtak, majd a gyereket bevitték egy játszószobába, én onnan hoztam el, és mentünk egyenesen haza, Budapestre.

Rettenetesen izgultam, rossz volt látni a nevelőszülők könnyeit, akikkel a folyosón összetalálkoztam. A hozzám intézett egyetlen mondatuk az volt: vigyázz rá nagyon! Nem szerettem volna a helyükben lenni.

Gitta nem sírt amikor elindultunk, miért is tette volna, hiszen csak az történt, ami előtte minden nap: találkozott velem, aztán elmentünk valahová, csakhogy ezen az estén nem vittem vissza a megszokott környezetébe. Persze előtte mindenki mondogatta neki, hogy hazamegy az anyukájával és lesz ott új szobája (fényképet is látott), meg lesz ott cica is, meg a Papa (apukámmal már a barátkozás alatt megismerkedett, ugyanis ő lejött látogatóba, elvégre mégiscsak az unokájáról van szó!), szóval ezzel tisztában volt, de egy hároméves másként éli meg a tér és idő dimenzióit, és persze azt sem tudhatta, hogy ez pontosan milyen változásokkal fog járni az életében. Azért a hazaúton sírdogált a vége felé, leginkább mert elfáradt, de aludni nem tudott. Ezúton is köszönöm J-nek, hogy eljött segíteni és nyugtatta a gyereket, amíg én vezettem.

Otthon már várta a szobája, nagyjából az egyetlen helyiség, amely készen állt az új jövevény érkezésére, mert a többire már nem maradt idő és energia, szóval a lakás leginkább egy csatatérhez hasonlított. A nap többi részéből nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy este a hullafáradt gyerek kb 11-kor aludt el, előtte persze akkurátusan szétrámolta a szobáját abban a reményben, hogy aznap nem kell aludnia. Néhány nap múlva valóra vált a nevelőanya jóslata is, és Gitta módszeresen leszaggatta az esztétikusan a kiságy köré rendezett baldachint, valamint a lámpát is. De erről majd később. Az biztos, hogy az első hetek során minden nap hálát rebegtem annak a névtelen zseninek, aki feltalálta a rácsos ágyat.

Az első napok, de főleg esték elég keservesek voltak, pedig akkor még a "nászutas" időszakban voltunk, és Gitta csak hónapok múltán kezdte igazán megmutatni jellemének komisz oldalát (félreértés ne essék, ilyen mindenkinek van!), de ez együtt jár azzal, ha valaki egy csodálatosan öntörvényű, nehezen megzabolázható, erős személyiségnek az anyja. Mindenesetre az első időszakra volt egy "szoktatási tervem", és erről írok legközelebb.