Most arról a néhány napról írok, amikor a lányommal "barátkoztam" mielőtt hazahoztam volna. Akkoriban túlságosan lefoglalt maga az élmény ahhoz, hogy írni tudjak róla, de azóta leülepedett, ráadásul most egy közeli ismerősöm/barátom megy keresztül ugyanezen (Isten hozott, kicsi K.!), és ez felhozta bennem is az emlékeket. 

 Először nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet elegendő egyetlen hét arra, hogy a gyerek felkészüljön a hazaköltözésre, sokat is kérdezősködtem és aggodalmaskodtam (szoktam) emiatt, de bíztam a rendszer rutinjában, a szociális munkás tapasztalatában, aki bizonygatta, hogy higgyem csak el, a hét végére el fogom tudni hozni a gyereket és nem lesz semmi baj. Legjobban az az érve győzött meg, hogy az egy hét vége felé már összezavarodik a gyerek és lojalitási problémái támadnak, nem tudja, hogy kihez és hova is tartozik, hiszen őt készítették arra, hogy eljönnek érte a szülei (a mi esetünkben az anyukája), és akkor hazamegy az "igazi" életébe. Tehát az én lányomnak is ezt mondták, amikor igent mondtam a barátkozásra, rögtön "néni"-ből "anyu" lettem, és a kis 'testvérkéje" a vele együtt nevelkedő másik gondozott kislány is ezt kérdezgette tőlem, hogy akkor most én vagyok-e ugye a Gitta anyukája és majd hazaviszem őt. Ez egyrészről szorongással töltötte el, másrészt meg is nyugtatta, mert ez számára is azt jelentette, hogy Gitta hazakerül és rendeződik a sorsa. A nevelőszülőknek is elfogadható volt ez a módszer, mert eleinte ők attól is tartottak, hogy a kislány hogyan fog reagálni erre a helyzetre. 

Minden körülményt figyelembe véve az én fejemben ez a szituáció nagyon nehéz emberi kihívásként jelent meg, egyszerre kellett a magam és Gitta jóllétét szem előtt tartanom, és mindezt kellő tapintattal, empátiával és gyakorlatiassággal a nevelőcsalád felé, akik szemmel láthatóan nehezen engedték el a lányomat, és az elszakadás igencsak megviselte őket.

Ami engem illet, úgy intéztem, hogy ebben az egy hétben semmi mással ne kelljen foglalkoznom, csak a helyzettel és azzal, hogy anya leszek, ezért a kevéske szabadidőmben pihentem, sétáltam vagy aludtam, bár ott amúgy sem kínálkozott sok izgalmas program, ami elterelhette volna a figyelmemet. Magamban azon dolgoztam, hogy érzelmileg ne billenjek ki, és persze figyeltem, hogyan hat rám az élmény. Nem emlékszem olyasmire, hogy akár csak egyszer is felmerült volna bennem, hogy visszacsinálom az egészet, ugyanis az ismerkedésnek ez is az egyik szerepe, hogy a szülőjelölt ekkor még visszakozhat ha nagyon muszáj. Azt hiszem, kevés olyan döntés volt eddig az életemben, amiben ennyire biztos lettem volna.

Aztán ott volt Gitta, aki példásan vette az akadályt, az ő nyitott és kissé flegmatikus személyisége a segítségére volt, és persze végülis az sem kizárt, hogy tetszettem neki. A szociális munkástól azt a javaslatot kaptam, hogy egyrészt ne fogjam vissza magam, ha kényeztetésről van szó, legyen ez a pár nap neki maximálisan pozitív élmény, ettől még nem fog a fejemre nőni, később úgyis lesznek még csatáink (hajjaj!), viszont az élménydömpinggel bánjak csínján, mert túlpörgetni sem szerencsés a gyereket, hagyjunk időt és teret neki, hogy elrendezze magában a tapasztalatokat. Ez logikusnak tűnt, azért ehhez tartottam magam, bár bevallom, kezdetben, még itthon is, gondot okozott, hogy mivel kössek le egy három éves gyereket akkor, ha egy szállodai szobában vagyunk minimál felszereléssel, és sem a rajzolás, sem a mese nem érdekli. Volt, hogy fél délutánt a fürdőszoba villanyának kapcsolgatásával töltöttünk. valamiért ezt Gitta nagyon élvezte. Időről időre elmondtam neki, hogy hamarosan hazamegyünk és otthon várja őt az új szobája, az ágya meg a cica, és az egész család, akik nagyon fognak örülni, ha végre megérkezik. A hét vége felé én is tapasztaltam mindazt, amiről a tanácsadó beszélt nekem, Gitta nyugtalan lett, amikor velem volt a nevelőszüleihez kívánkozott, amikor velük volt, hozzám, szóval igaznak bizonyult a hír.

Az is lehetséges persze, hogy a mi izgalmunkat vette át, mert ahogy közeledett a kiszabott idő vége, úgy lett egyre feszültebb a hangulat. Leginkább persze a nevelőszülők rettegtek a búcsú pillanataitól. Sok örökbefogadó  ismerkedős történeteiből valahogy kimarad a nevelőszülők érzelmi valósága, mint ha ez egy sima szakmai aktus lenne, eljönnek a gyerekért ő meg odaadja, mond hozzá pár kedves szót és gyakorlati tanácsokat, aztán várja a híreket, mint ha egy táborozó gyereket adna haza a lelkiismeretes pedagógus. A mi esetünkben ennél többről volt szó, talán azért is, mert ennek a családnak ez volt az első örökbeadása. Néhány ilyen élmény után biztosan eljön egy érzelmi rutin, kialakulnak a megküzdési szokások, ez tulajdonképpen a nevelőszülők munkájának a része. De István és Melinda még nem tartottak itt, számomra ez egyrészt nagyon emberivé, másrészt az átlagnál nehezebbé is tette a barátkozás időszakát. Fontos volt, hogy gyakran megnyugtassam őket, hogy jó helyre kerül a gyerek, értő füllel, empátiával hallgatni az aggodalmaikat, ugyanakkor vigyáztam arra is, hogy ne csússzak bele egy segítő szerepbe, mert az nagyon félrevitte volna a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy az erőm és energiám másra kellett.

A harmadik részben a búcsút és az együtt töltött első napokat idézem fel.

Az első részt itt találod.