Ez a kérdés, ami többször is elhangzott az ősszel, nagyon jól mutatja, hogy mi az a vakfolt, ami az átlagember látóterében van egy olyan család esetében, mint mi. 

Gittát júniusban hoztam haza attól a családtól, ahol addig nevelkedett, miután kicsit több mint egy hetet "barátkozással" töltöttünk, azaz minden nap együtt voltunk, minden nap egy kicsit többet, és én minden nap kicsit többet vettem át a gyerek körüli feladatokból úgy, hogy az utolsó pár napban már csak gyakorlatilag az esti lefekvésre vittem haza, de még akkor is előfordult, hogy segédkeztem a fürdetésben, fektetésben. Erre azért volt ilyen intenzív formában szükség, mert Gitta Budapesttől (ahol élünk) kb. 300 kilométerre lakott, és mind időben, mind anyagilag kevésbé volt megterhelő ez, mint a nagyobb szünetekkel tarkított barátkozás, még ha az szerencsésebb is, és egymáshoz közelebb élő szülő-gyerek esetén így is szokás. 

Tehát júniusban anya lettem, júliusban pedig már papírom is lett róla. (Először 30 napos ideiglenes kihelyezés van, és ha minden jól megy és senki nem gondolja meg magát, akkor ezután készül el a végleges és visszavonhatatlan örökbefogadási határozat, amikortól fellebbezésnek helye nincs, és a hazavitt gyerek minden szempontból a vérszerinti gyerek jogállásába lép.) És mit csinál egy átlag középosztálybeli anyuka a csaknem három éves atomcuki leánykájával a rekkenő nyárban, amikor tanárként amúgy sincs különösebb dolga? Elmegy nyaralni, nem? 

Nem. Na nem a pénz miatt, á, dehogy, mert tegyük fel, hogy nem költötte minden nyaralásra szánható pénzét az ország másik, de tényleg másik végébe történő leutazásokra és ott-tartózkodásra, meg a babakelengye beszerzésére. Itt említeném meg a kedves barátokat és ismerősöket, akik összehordták nekünk a ruhákat, játékokat, könyveket és egyéb kellékeket, úgy, hogy a párszázezres induló költségek pártízezresre olvadtak, és ez egészen komoly hozzájárulás volt az örömteli családdá váláshoz. Mert tgyást, meg mittoménmit azt én nem kaptam, bár babakötvényt igen, amin őszintén meglepődtem, annyira, hogy még most sem tudom, mihez kezdjek vele. De erről majd egy későbbi posztban. (Azóta utánaolvastam, és rájöttem, hogy semmit. De minden ötletet szívesen fogadunk a kiadóba.) Szóval nem (csak) a pénz miatt, hanem mert mi még nem ismerjük egymást.

Viccesen hangzik, és ezért megértem, hogy ebbe úgy igazán senki nem gondol bele, de adott egy majdnem három éves gyerek, akihez eljött egy idegen néni, azt mondta neki, hogy ő az anyukája, amúgy jó fej meg minden, igyekszik a kedvére tenni, el is megy vele, ahova mondja, de akkor is, neki most minden új. Új a környezet, a város, az utca, a ház, a lakás, a macska, az ágya, a játékai, részben a ruhái, az emberek, és új az anyja is, meg a nagyanyja, nagyapja, tántija, öreganyám térde kalácsa is. És a régi meg sehol, napokig, hetekig.... Azért tessék ebbe egy percre belegondolni. Most menjünk nyaralni? Új helyen lenni, aludni, utazni, megint új emberekkel szóba elegyedni, aztán tovább állni? 

A nyaralás Gittának az volt, hogy hazajött. Az első héten nem mentünk a háztól két utcával messzebb. Igyekeztem az elején mindig ugyanarra a játszótérre vinni, ugyanabba a boltba menni vásárolni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni, és ezt a kört fokozatosan tágítani. Amint a tágabb családban és az ismeretségi körben értesültek róla, hogy Gitta megérkezett, persze mindenki tiszteletét akarta tenni, aminek én amúgy tényleg nagyon örültem, de a gyerek (ezáltal mindkettőnk) érdekében nagyrészt el kellett hárítanom ezeket a jelentkezéseket. Az alapelvem az első három hónapban az volt, hogy egyszerre csak egy dolog legyen új: vagy a hely, vagy az ember.

Most már persze sokkal szabadabbak vagyunk, jövünk-megyünk (már az első, sőt, a második "ottalvós bulin" is túlvagyunk!), bár még mindig ügyelek rá, hogy ne terheljem meg őt egyszerre túl sok élménnyel. Jövőre, ha az anyagi lehetőségeink engedik, nyaralni is elmegyünk.  A kedves látogatók pedig jöhetnek!