1. születésnap

Érzelmi hullámvasút IV. rész

gitta.jpgIgazából nem születésnap, hanem évforduló, de olyan, mint egy születésnap. Gitta egy éve van velünk. Ezt vasárnap meg is ünnepeltük, tortával, apró ajándékokkal, együttléttel. 

Tavaly ilyenkor szívszorongva hoztam haza a még félig átalakított lakásba, mert én még a földön aludtam, bútorok szanaszét, egyedül az ő szobája volt gyönyörű, tegyük hozzá, nem sokáig, mert azt például nem sejtettem, hogy hároméves gyerek ágya fölé nem szerelünk kislámpát és baldachint....

Hazaérkezésünk napján 300 kilométert vezettem a hátsó ülésen egy nyűgös, síró gyerekkel, mert Gitta a hagyományoktól eltérően nem aludt el a hazaúton, viszont nagyon fáradt volt, és a maga módján tudatában volt, hogy ez egy fontos nap az életében. (Nagyon köszönöm J-nek,hogy velünk volt és nyugtatta a gyereket, amíg én vezettem.) Aznap este is nehezen ment az elalvás, amit egyébként maximálisan megértek, a helyében én sem akartam volna aludni. Este 11-ig dobálta a könyveit és hívogatott, miközben én tanácstalanul ki-be járkáltam a szobájából-ba, mert egyrészt nem akartam egyedül hagyni, másrészt viszont szerettem volna, ha beletörődik a sorsába, megnyugszik és elalszik, amiben a jelenlétem csak akadályozná. Azt a megoldást találtam ki, ami azóta is bevált, hogy leülök az íróasztalhoz számítógépezni, ahova az ágyából pont rálát, és így mindig ellenőrizni tudja, hogy ott vagyok. Közben néha hangosan is nyugtatgatnom kell, hogy itt vagyok, nem megyek sehova, és vigyázok rá.

Az első fél évben az esti elalvás a biztonságérzet témája köré rendeződött. Minden este kellett vele kicsit játszani . Ezeket igyekeztem rövid rituálékká alakítani, határozott lezárással, volt pl. egy felfújható macska, azt mindig meg kellett röptetni a szobában. Gyakoriak voltak (és még most is) a babás szerepjátékok, amikor nem mi beszéltünk egymáshoz, hanem a kezünkben tartott babák vagy plüssállatok, persze a mi mondanivalónkat tolmácsolva, ez mindig szuperül bevált, ajánlom mindenkinek. Az ismétlődő mondatok, amiket gyakran elmondtam akár a saját, akár a baba szájával:

- Itt vagyok, vigyázok rád.

- Itt leszek, nem megyek sehova.

- Most már itt laksz, nagyon örülök, hogy velem vagy, és nagyon vártalak.

- Sokáig kerestelek, és jó, hogy megtaláltalak. Most már mindig együtt leszünk.

- Én vagyok az anyukád, és te az én kislányom.

- Nem, a cica (az élő) nem jön be a szobádba, tudja, hogy nem szabad.

- Melinda és István (nevelőszülők) is nagyon szeretnek, hiányzol nekik, de most egy ideig nem találkoztok. 

- Mama, papa, stb. (felsorolva az összes általa ismert rokon és barát, valamint a háziállatok és fontos tárgyak) nagyon örülnek, hogy itt vagy és szeretnek téged. 

Az első hetek ezzel együtt esti elalvás szempontjából szívettépőek voltak. A legdurvább esetek azok voltak, amikor álomba zokogta magát, én pedig tehetetlenül feküdtem a sötétben, mert a karomban sem volt hajlandó megmaradni, egyszerűen csak teli volt a hócipője a helyzettel, és ez az egy dolog jutott eszébe. Volt persze olyan is, amikor megengedte, hogy álomba simogassam, vagy fogjam a kezét, sőt, olyan is volt, hogy simán kijöttem  a szobából és magától elszenderedett. Nehéz volt, hogy nem volt rutin, amihez tarthattuk volna magunkat, folyton rögtönözni kellett, és alkalmazkodni az éppen aktuális hangulatához és igényeihez, miközben én holtfáradtan, egyedül toltam végig a napokat vele. Mindenezek ellenére szerencsére az éjszakákat többnyire végigaludta, sőt, nem is kelt olyan vészesen korán, amit úgy értékeltem, mint a nappalokért és estékért cserébe nyújtott engedményt, hogy legalább éjszaka kialhassam magam. 

Aztán ott volt a kaki-kérdés. Mint minden normális ember tette volna, Gitta a helyzetre úgy reagált, hogy hetekig nem tudott spontán kakilni. Miután már nem is tudom, kire hallgatva naivan beadtam neki élete első, és jó darabig az utolsó végbélkúpját, amire teljes joggal olyan szívaggató zokogásban tört ki, hogy hosszú percekig nem lehetett megvígasztalni, áttértünk a sokkal kíméletesebb , de ugyanolyan hatékony gyógynövényes hashajtóra.  Ami engem illet, soha többé végbélkúp, amíg van más lehetőség az univerzumban. Mindezt egy épp szobatisztává váló gyerekkel, aki mondjuk mindezek mellett egész hamar és teljesen spontán, kb. egy hónap alatt leszokott  a nappali pelenkáról. 

Mindent összevetve, a legjellemzőbb az első pár hétre a kapcsolatunkat illetően az volt, hogy mivel soha nem volt előtte gyerekem, én pedig soha nem voltam előtte az anyukája, gyorsított eljárásban végigmentünk az újszülött-fázison, azaz először a gyerek fizikai szükségleteire és a rutin kialakítására koncentráltunk. Minden új volt: mikor kelünk, mikor fekszünk, mit eszünk, mikor, az étkezések között mi történik, és egyáltalán, mi a francot csinál egész nap egy ekkora gyerek??? (sajnos nem alszik egész nap, mint az újszülöttek).. Totál nem voltam képben a mondókákat, meséket illetően, így aztán a három éves gyerek többek között megismerkedett Mézga Gézával és családjával, mert olyan dvd-m volt itthon. A könyv formában létező mesékkel pedig a gyerek kezdetben egyáltalán nem tudott mit kezdeni. A kölcsönkapott Boribon, ami történetesen épp az ő korosztályának való, teljes érdektelenségbe fulladt, és jó pár hétnek el kellett telnie, mire a gyerek ráérzett a dolog ízére, és felkeltette az érdeklődését a maci, aki nem fogadott szót, elesett, és megütötte a lábát (ez volt az első motívum, ami láthatóan tetszett neki). 

Aztán valahogy eltelt ez az időszak is, és mire szeptember lett, már annyira voltunk egymással, hogy bölcsődébe mehetett, na nem mintha lett volna sok más választásom. 

MInden hozzászólásnak örülünk!

Mivel kéthetente vagy ritkábban kerülnek fel bejegyzések, iratkozz fel, hogy minden új posztról értesülj!