Jöjjön egy olyan téma, ami az olvasót talán eligazítja abban, hogy honnan jött a kislányom. Sokat hivatkozok itt a blogon arra a családra, aki őt nevelte, és ezért a történetnek ezt a részét is szeretném jobban kibontani. Eddigi szokásomhoz híven a szereplőkről és a helyekről úgy írok, hogy ne lehessen azonosítani őket, ennek okát talán nem kell különösebben megindokolnom. De talán nem is fontos, mert szerintem a történet így is elég érdekes.

Az örökbefogadásról szóló szakirodalomban szerepel a "háromszög", vagyis a történet három tipikus szereplője: a vérszerinti család, az örökbefogadó család és a gyermek. Manapság felmerült az igény, hogy ezt inkább "négyszög"-nek hívjuk, hiszen idősebb (nem újszülött) gyerek esetében gyakran belép a képbe a nevelőcsalád is. Ez azért fontos, mert az új család az örökbefogadás során nem egy vákuumból jön létre: ott van a gyerek múltja, életének addigi szereplői, amik mind részei az életének, az identitásának, és formálják a jövőjét. A mi szempontunkból például a négyszögben sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a nevelőcsalád, mint a vérszerinti, hiszen Gitta születése óta állami gondozott volt, vagyis a vérszerinti szüleihez egyáltalán nem kötődött, születése után egy héttel az életet adója eltávozott a körházból, és a feljegyzések alapján egy vagy két alkalommal találkoztak utána, amikor a nevelőcsaládjánál meglátogatták őt. Gittát egyébként  a kapcsolattartás hiánya miatt, a vonatkozó jogszabály alapján nyilvánították örökbeadhatóvá, 

Ez is érdekes történet egyébként, és biztosan a lányomat is érdekelni fogja majd később, hogy mi történt az ő életet adó családjában, ami miatt lemondtak róla, erről vannak részinformációim, de - mivel titkos örökbefogadás történt, azaz a vér szerinti és az örökbefogadó szülő nem ismerheti egymás kilétét - főként spekulációra vagyok utalva (mondjuk ebben jó vagyok). Az biztos, hogy semmit nem fogok eltitkolni előtte, amit tudok, és mindenben támogatni fogom, ha ő a biológiai családja felkutatására indul egyszer (erre a jelenlegi szabályok szerint 14 éves kora után lehetősége van, a gyakorlatban, ha egyáltalán megtörténik, akkor legtöbbször fiatal felnőtt korában, vagy még később kerül erre sor.) Furán hangzik talán, de nemhogy negatív érzéseim nincsenek a szülőanyát/apát illetően, de egyenesen hálás vagyok nekik, hogy egy ilyen szuper gyereket szültek nekem! Jó, ez félig vicc, mert persze nem nekem szülték, és a történet amúgy sem ilyen egyszerű, de nekem - és a gyerekemnek - fontos, hogy a veszteségek nem-eltagadása mellett a pozitívumokra helyezzem a hangsúlyt. És ez nem valami hamis kípszmájling hurráoptimizmus, szerintem ebben a történetben tényleg hemzsegnek a pozitív és csodálatos motívumok.

Szóval kb. egyhetes korában állami gondozottként hivatásos nevelőszülőkhöz került. Ők Melinda és István, akiket minden túlzás nélkül aranyba kéne foglalni. Képzeljünk el egy házaspárt, aki úgy éli az életét, hogy újszülötteket hazavisz a kórházból, és saját gyerekeiként neveli őket addig, amíg nem jön valaki, aki kijelenti, mostantól én vagyok az anyja/apja, ide a gyereket, és nekik nemhogy oda kell adni őt, hanem még jó képet is kell vágni hozzá, sőt, segíteni az új szülőjelölt és a gyerek barátkozását, mindezt a gyermekvédelmi szakszolgálat és a gyámhivatal árgus tekintete mellett, hiszen nekik ez a MUNKÁJUK: (Olyan is van, hogy az eredeti családjába kell visszagondozni a neveltet, és ez mondjuk rossz körülmények, esetleg potenciálisan veszélyes közeg esetén talán még keményebb lehet.) De úgy képzeljétek el, hogy ezek teljesen átlagos emberek, nem valami szuperhősök, ők nem tartanak bombasztikus előadásokat a TED-en, és nem szólnak róluk újságcikkek sem, nem megvilágosult guruk vagy életvezetési fenoménok, sőt, még csak meg sem gazdagszanak ebből. Hát, komolyan, le a kalappal. Gitta nevelőszülei előtt legalábbis le. Persze voltak dolgok a nevelési elveikben, amikkel nem feltétlenül értek egyet, ilyesmikkel magyarázom például a lányom olthatatlan vonzódását a számomra émelyítően csillogó és rózsaszín hercegnős motívumokhoz, vagy hogy együttélésünk elején láthatóan nem értette, mire való a mesekönyv és fél percnél tovább nem lehetett lekötni ilyesmivel, de ez, őszintén mondom, teljesen jelentéktelenné törpül amellett a tény mellett, hogy a gyerekem TUDJA, nem az eszével, hanem a szívével, hogy mi az, hogy család és hogyan kell kötődni valakihez. Gitta számára ők anya és apa, vagyis azok a  személyek, akik róla gondoskodnak, mindenféle igényét kielégítik, és feltétel nélkül szeretik őt. 

Mindebből következik, hogy a mi családdá válásunkban az egyik legnagyobb kihívás az, hogy mit kezdjünk azzal  a helyzettel, hogy most egy darabig anya és apa (Melinda és István) nincs. Hova lettek, és miért kellett eljönni onnan? Hogy lehet ezt egy két és fél-három évesnek elmagyarázni? Mert persze addig oké, hogy itt van anyu (vagyis én), aki végre megtalált és hazavitt, hurrá, de anya és apa azért menjenek a jó büdös francba, hogy így eltűntek. Ez kétségtelenül óriási veszteség. Gitta az elején módszeresen igyekezett megsemmisíteni az emlékbe kapott fotóalbumot. Gyűrögette, tépdeste, az ágy alá szórta a fényképeket. Az örökbefogadásban jártas szakemberek kerek perec rám parancsoltak, eszembe ne jusson a gyereket legalább egy évig visszavinni a nevelőcsaládjához. Beszélnie se lehet velük. Hát nekem, bevallom, ez meredek. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez jó. Közben pedig belátom, hogy azért lehet benne valami. Az biztos, hogy nagyon nehéz látni a gyerek dühét (és sejteni, hogy mi van mögötte), sőt, elviselni, amikor ellenem irányul, hiszen én vagyok kéznél. Őszintén szólva nagyon várom már, hogy leteljen az egy év, és a kötődésrendőrök is engedélyt adjanak. Mondjuk nem biztos, hogy megvárom. Gitta mindenesetre már egyre többször emlegeti (talán azért is, mert kezdenek szavai lenni hozzá), hogy hiányoznak neki, és épp a mai ebédnél beszéltük meg, hogy majd valamikor meglátogatjuk őket. (Azt mindig elmondom, hogy Melinda és István nagyon szeretik őt, és ő is hiányzik nekik.)

De van ebben azért jó is, és ez az, ami biztosan bekerül a mi családi legendáriumunkba, hogy például kevesen mondhatják el magukról, hogy három anyjuk van, és őt bizony legalább ennyien életre hívták, növesztették és szeretik. Ilyen gazdag az élete, és ő nagyon-nagyon fontos ember. 

Szóljatok hozzá bátran!