nooormális?

Naponta legalább százszor felmerül bennem a kérdés, hogy ezt most azért csinálja a gyermekem, mert három éves, vagy azért mert örökbefogadott, vagy mindkettő, vagy egyik sem. Például amikor az étkezőasztalnál ülve folyamatosan tekergetve a testét fejhangon és artikulálatlanul üvölt, látszólag minden különösebb ok nélkül. Az előbb még semmi baja nem volt! Teljesen normális gyerek benyomását keltette. Megjegyzem, a lányom nagy tragika, erről még biztos sok szó fog esni, a lényeg, hogy a hatás érdekében pontosan uralja az arcát és a mozdulatait, néha komolyan elhiszem az előadást. De szinte mindig röhögök, sokszor akkor is, amikor, tudom, pedagógiailag nem kéne. Vagy mert nem kellene megerősíteni valamiben, vagy mert biztos rosszul esik neki, mert kinevetésként éli meg. Gőzöm sincs, ennek sosem adta jelét, szerintem van humora. 

Szóval a lényeg, amiből kiindultam, hogy leginkább fogalmam sincs, hogy amit Gitta (mert így hívják, bár ez csak az általam adott második neve, azonosításra a  másik, eredetit használjuk) éppen művel, az normális-e, és ha igen, akkor melyik kategóriába sorolandó. Ez csak azért érdekes, mert lebőgtem már párszor az ismerős anyukák között, amikor elpanaszoltam valami szerintem tök spéci dolgát, hogy lássák, nekem milyen nehéz de csak egy egykedvű "ez már csak ilyen" választ kaptam.

Jut eszembe, tervezek írni az anyatársakról is, lehetőleg úgy, hogy ne sértsek meg senkit, inkább csak úgy,hogy milyen belecsöppenni ebbe a szubkultúrába.

Meg arról, hogy miket érzek, gondolok, látok, meg hogy miket játszunk, és van-e ennek jelentősége.

Hogy milyen egyedülálló örökbefogadó szülőnek lenni.