agresszív

Ez a bejegyzés tavaly óta lapul a vázlatok között, úgyhogy mielőtt közreadom, kissé aktualizálom: a poszt megírása után döntöttem úgy, hogy segítséget kérünk, és egy úgynevezett önkéntes utánkövetést vegigicsináltunk. Mire egyébként oda eljutottunk, a problémák jelentősen enyhültek, kicsit úgy, mint amikor végre eljutsz az orvoshoz, elmúlik a fogfájásod. Az a jó hírem, hogy a problémáink jelentősen enyhültek, az ütögetés például teljesen megszűnt. Buta és hülye azért még szoktam lenni a lányom szerint, valamint egyéb, kevébé direkt viselkedésekbe vitte át a felém irányuló agresszióját. Ezt most már betudom egy temperamentumosabb gyerek életkori sajátosságának.

________________________________________________________________

Kezdődhetne már az óvoda, mert én már nem bírok vele.

Ez a mondat dübörgött a fejemben egész délelőtt, mert Gitta ma különösen szófogadatlan, és mondjuk ki, komisz volt. Annyira utálom, hogy ilyet mondok rá, de ha egyszer nem találok jobb szót a viselkedésére. Az életkorát meghazudtoló agyafúrtsággal képes borsot törni az orrom alá, kifejezetten melós feladat túljárni az eszén, ráadásul olykor leplezetten vagy leplezetlenül agresszív is, ami viszont kétségbe ejt. 

A tavalyi hazatérés után néhány hétig-hónapig tartott az időszak, amikor dühkitörései voltak. Úgy általában kimutatta a dühét különféle módokon velem szemben is, pl. szeretett fájdalmat okozni amikor öltöztettem (rugdosott, persze játéknak álcázva, de sosem hagyta abba, amikor szóltam, hogy fáj), de voltak olyan napok, amikor egyik pillanatról a másikra látszólag minden különösebb ok nélkül cuki háromévesből rúgkapáló fúria lett, ütött, kiabált, köpködött (!), amit persze én sem fogadtam kitörő lelkesedéssel, ami szintén nem segített a helyzeten. Előfordult, hogy egymás után 19-szer ütött meg. Számoltam.

Aztán ez elmúlt, csillapodott.  A mostani nyári jövés-menésben, meg persze hogy sok időt töltünk együtt, megint kezdi, és a gyerek most már verbálisan is fejlettebb, tehát már néha naponta hülye és buta is vagyok. Az ütögetés még mindig zéró tolerancia, tehát kivétel nélkül mindig büntetés jár érte, nincs pardon, mégis, most megint csinálja. Ráadásul össze is vagyok zavarodva, mert ezeket a valójában rövid, 1-2 napig tartó időszakokat a "mézeshetek" tarkítják, amikor egy édes, átlagos 4 év körüli kislány, aki persze távolról sem egy földre szállt angyal, de alapvetően kezelhető és nem kap tőle az ember naponta háromszor agyvérzést (hanem mondjuk csak egyszer, de azzal én is kiegyezek). Bújik, csacsog, viháncol, folyton fagyit akar és különféle kedvezményeket, a boltban néha a földre veti magát, sír, amikor nemet mond az anyja, szóval teljesen normális kisgyerekként viselkedik. 

Igazából ma esett le a tantusz, hogy folyton résen vagyok, ha gyerekek között van, például játszótéren, mert néha őket is elég furcsán közelíti meg, csípőre tett kézzel, a homlokát ráncolva, éles hangon szólítja meg őket. Állandóan a felnőttek arcát figyelem, hogy mikor érti félre valamelyik és miféle galiba lesz ebből. (Jelentem, a szülők jó fejek.) És vajon miket gondolhatnak rólam, akik azt hiszik, hogy születése óta én nevelem? 

Múlt héten be kellett számolnom Gitta fejlődéséről az egyéves utánkövetésen, rákérdeztek a dühkitörésekre és én teljesen őszintén azt mondtam, hogy elmúltak. Van egy olyan tudatos döntés is ebben, hogy ne gondoljam és parázzam túl ezt az örökbefogadás-gyereknevelés témát, és tartalékoljam az energiákat az igazán megoldandó feladatokra. A gyerekekben kirobbanóan elszánt életerő van és ez sok helyzeten nélkülünk is átsegíti őket, csak békén kell őket hagyni. De ma jöttem rá, hogy kissé áltatom magam, mert bizony a lányomnak vannak érzelmi gondjai, és az én eszköztáram ehhez talán kevés. 

 Ha hozzáfűznivalód van, kommentelj, ha megmutatnád másoknak is, oszd meg!