Mielőtt örökbefogadtam, Gitta hivatásos nevelőszülőkkel élt, akikhez rögtön születése után került. Adjunk nekik nevet is, hiszen nagyon fontos szerepet töltöttek be a lányom életében, szerették, vigyáztak rá, szülei helyett szülei voltak, és én ezért egészen komolyan hálás vagyok: legyenek ők Melinda és István (személyazonosságuk védelmében nem az igazi nevüket használom, de valahogy szólítani szeretném őket a blogban, főleg, mert szerintem lesz még szó róluk). Kapcsolatuk szorosságára jellemző, hogy az intenzív barátkozás időszaka alatt (így nevezik azt a néhány napot/hetet, amikor a gyerek és az örökbefogadó szülő(k) egyre több időt töltenek egymással, a gyerek fokozatosan leválik addigi gondozóiról - persze egyelőre nyilván csak fizikailag -, és megbarátkozik az újjal, és az időszak végén haza is költözik az új otthonába) végig volt egy olyan különös érzésem, hogy épp szétszakítani készülök egy családot, és úgymond elveszem tőlük a gyereket. Félreértés ne essék, erről szó sem volt a valóságban, soha egy iciripiciri utalás sem történt ilyesmire, ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen remek kis szeretetkuckója volt a lányomnak, mielőtt hazajött velem.

A mai napig erősen foglalkoztat, hogy Gitta hogy dolgozza fel azt, hogy eddig volt egy anyja és apja és most hirtelen új van, a régiek meg sehol. Micsoda kontrollvesztett állapot ez!? Egy átlag felnőtt ebbe belezápulna. Mivel amikor hazajött még alig beszélt, és e téren most is egy kicsit el van maradva a kortársaitól, nehéz vele ezt verbalizálni, nem tudja szavakban kifejezni az ezzel kapcsolatos érzéseit és  gondolatait, meg a téma amúgy is túl elvont. Szóval figyelem a gyereket, ráhangolódok, néha szóba hozom, de így is leginkább csak találgatok, mi járhat a fejében és a szívében. 

Emiatt is van, hogy az a meggyőződésem alakult ki, Gitta hisztijeit és határfeszegető próbálkozásait nem lehet úgy kezelni, mint egy olyan gyerekét, aki átlagos módon a vérszerinti családjában nevelkedik. Nehéz egyensúlyozni aközött, hogy az első perctől a legitim szülői szerepbe helyezem magam, tehát vannak bizonyos elvárásaim, korlátokat szabok, kereteket adok, amiben nyilvánvalóan nem tartok igényt a gyerek véleményére (legfeljebb az igényeire), és aközött, hogy igenis tiszteletben kell tartanom, hogy neki - teljesen jogosan - időre van szüksége a helyzet feldolgozásához, és ahhoz, hogy engem teljesen elfogadjon, és a szívébe zárjon. Lássuk be, még a viszonylag kedvező körülmények ellenére is eléggé mínuszból indultam nála! Szóval azt hiszem, a sima, minden gyerekre jellemző tesztelgetésnél többről van szó, amikor minden szigorú és nagyon-nagyon határozott tiltásom ellenére is (zéró tolerancia!) huszadszorra is leszalad a járdáról, vagy cekkerekkel felpakolt énem mellett a hideg földre veti magát és onnan nem mozdul, mert nem veszem még őt is a karomba. Mintha azt mondaná: azt akarom, küzdj meg értem! Oldd meg ezt a helyzetet úgy, hogy ne fájjon! Lássuk, így is szeretsz-e? Kitartasz-e mellettem? Tényleg veled maradok-e..... örökre?

Azt mondják, az éretlen személyiség jellemzője, hogy valamilyen feldolgozatlan gyerekkori helyzetben ragad az illető érzelmileg, és ezért reagál felnőtt korában is a gyerekekre jellemző módon a hasonló szituációkra - jelen esetben határfeszegetéssel, a másik ragaszkodásának folytonos ellenőrzésével, érzelmi provokációval. Ha ez így van, akkor  én, mint szülő, biztosítani szeretném a gyerekemnek a teret és időt arra, hogy MOST foglalkozzon ezzel, és ne 30 év múlva, és esetleg tovább, élete végéig, mert ez megbénítja, boldogtalan és mérgező kapcsolatokba sodorja, és egyáltalán, nem jó senkinek. Az én dolgom az, hogy álljam a sarat.