instant mama

2015\11\30

gyereket nevelni mindenki tud, kivéve az, aki örökbefogad

Nem tudom, más (nem csecsemővel rendelkező) anyukákat is felvilágosítanak úton-útfélen, hogyan kell gyereket nevelni? Most nem a néniről beszélek az utcán, aki szerint "le kéne szoktatni az ujjszopásról" (azt most hagyjuk, hogy nem is szopja az ujját, csak abban az időpillanatban, amikor az ő és említett néni sorsa keresztezte egymást, épp a szájában volt a keze), meg a gyerekorvosról/védőnőről, aki hivatalból mindent jobban tud, részben ezért is fizetem az adóforintjaimból,  hanem azokról az emberekről, akiket ugyanúgy senki nem kérdezett, viszont már egynél többször találkoztak velem és/vagy a gyerekkel. 

Ma például ketten is a segítségemre siettek ily módon, és valahogy mindketten a szigor témája köré szervezték a mondanivalójukat. Jó, egyiküknél én hoztam szóba felelőtlenül a témát, amikor elpanaszoltam Gitta tegnapi világraszóló, egész délutánt és estét betöltő rapliját, vagyis csak megemlítettem, hiszen részletekbe menni ilyen esetekben lehetetlen, olyan gyorsan követik egymást az események, és nekem nehéz is visszaemlékezni, olyankor annyira a lányom cikázó játszmalépéseire és az arra adott legfrappánsabb és -hatékonyabb válaszokra koncentrálok. Igazi flow-élmény amúgy, csak rettenetesen idegtépő. (Vacsoránál felugrál az asztaltól. Rászólok. Ez néhányszor ismétlődik. Direkt kiönti a kakaót. Felcsattanok. Latolgatom az esélyeimet, ha most ráparancsolok, hogy törölje fel, mi lesz a válaszlépése, és mit teszek, ha megtagadja vagy elszabotálja. Úgy döntök, nem kockáztatok, inkább kilátásba helyezem, ha nem eszi meg a vacsoráját mire én is végzek, akkor azonnal, fürdés és esti mese, valamint egyéb gyengédségek nélkül megy aludni. Ez néha bejön. Sajnos előfordul, hogy a fenyegetést be kell váltanom. Reménykedem, hogy most nem. Közben végigfuttatom magamban, hogy hányszor és mi módon siklathatja ki a tervemet, hogy a játszmából én kerülök ki győztesként,. azaz egy életre megjegyzi magának, hogy anyával nem szórakozunk. Ezek a folyamatok az este folyamán különféle tartalmakkal mintegy ötvenszer megismétlődnek, A vége szinte mindig sírás. Közben néha az is eszembe jut, vajon mennyire árt bimbózó kapcsolatunknak ez az örökös vérre menő harc a főnöki pozícióért és a határok kijelölésének jogáért, és melyik lenne az a pont, ahol erre való tekintettel kicsit engednem kell, hisz mégiscsak én vagyok az okos felnőtt.) Szóval fél mondatban említést tettem erről, mire meghallgathattam a bevezetés a gyereknevelés alapjaiba, első óra anyagát, vagyis hogy kell a gyereknek a korlát. Ilyenkor egyébként szégyen a futás de hasznos alapon jótanulónak tettetem magam, és úgy teszek, mint ha a hallottak az újdonság erejével hatnának rám, és akkor hamarabb szabadulok. (Az opportunizmus néha jó taktika.)

Délután hasonló jótanácsokkal látott el gyermekem bölcsődéjének egyik dolgozója, mint ha anyuka magyarázna a gyerek bébiszitterének ("tudod, néha bepróbálkozik, és olyankor keményen nemet kell mondani, mert ha nem, akkor sose lesz vége", illetve "néha lehet egy kicsit határozottabban bánni vele"). Jó, értem én, hogy a gyerekem nem könnyű eset, ő meg felhatalmazva érzi magát, de szerinte én ezt nem vettem még észre???? Azért tettem egy kísérletet arra, hogy felhívjam a figyelmét, a dackorszakos három éves, és ezáltal az akaratát szinte teljes hatékonysággal érvényesíteni képes Gittának csak öt hónapja vagyok az anyja, tehát az amúgy életre szóló (!) kapcsolatunk még aránylag frissnek mondható, és erre való tekintettel árnyaltabban érdemes kezelni a helyzetet, és különben is, ő sok mindenben nem úgy működik, mint egy "gyári", azaz nem (frissen) örökbefogadott gyerek. 

Ez amúgy mindig meglep, hogy az emberek ezt mennyire nem veszik számításba, és más kérdésekben is egy-az-egyben ránk akarják húzni a szokványos megoldásaikat. A (kéretlen) kioktatáson is eleve meglepődöm, viszont örülök az üdítő kivételeknek. De olykor szóvá teszem valamilyen fórumon, mert így fel tudom dolgozni a feszültséget, ami abból ered, hogy én kompetensnek tekintem magam, mások pedig nem. És főleg, én magam próbálom befogni a számat szülőtársaim botladozását látva. Erről is írok majd persze. 

Kommenteljetek. 

 

2015\11\10

kötődésrendőrség Vol. 1

Lábjegyzettel kezdem, a bejegyzés címét bloggerkollega ihlette, helyesebben az ő családjából induló belsős poén, én meg a nem szégyen tanulni a jobbtól elve alapján szíves felhasználásra átvettem.

Szóval ugye az idősebb (értsd: már nem csecsemőkorú) gyerek örökbefogadásánál mindenki, akit kicsit is érint a téma, de főleg az újdonsült szülőket, és az örökbefogadás létrejötténél bábáskodó szakértőket (gyerekvédelmis, pszichológus), mind ugyanaz a dolog foglalkoztatja: AZ EGÉSZSÉGES KÖTŐDÉS. (Engem is.) Tegyük hozzá, hogy a téma nem csak az öf esetében merülhet fel, előfordul (persze, mint ugyebár tudjuk, nagyon-nagyon ritkán) olyan is, hogy ez a vágyott állapot vér szerinti családban nevelkedett egyéneknél is csorbát szenved. Most nem szeretnék tudományos igénnyel belemenni a fogalom tárgyalásába, akit érdekel, keresse meg vonatkozó szerzők vonatkozó műveit, A lényeg, hogy a szülő-gyermek kapcsolat (és később, a felnőttkorban kialakított kapcsolatok) szempontjából döntő jelentőségű, hogy az egyén az első életéveiben elsajátítja-e a biztos kötődés képességét. Ezért örökbefogadáskor nagyon fontos a kiszemelt gyermeket ebből a szempontból alaposan szemrevételezni. A biztos és bizonytalan kötődésnek egyaránt vannak jelei, szerintem aki kicsit odafigyelt az örökbefogadós tanfolyamon, ezeket kívülről tudja. Öf szülők körében például közhelynek számít a jótanács, hogy ha a kiszemelt gyerek az első találkozáskor egyből haza akar menni veled, akkor tudd, ennek a  gyereknek sérült a kötődése (azaz ne vidd haza, ha jót akarsz magadnak - bár ez talán már csak az én hozzáköltésem). 

Tegyük fel, hogy a kiszemelt gyereknek rendben van a kötődési mintázata, azaz az addigi gondozójához ragaszkodik, hozzá fordul vígasztalásért, az új személyekkel kisebb-nagyobb (egészséges) mértékben bizalmatlan, ami a kapcsolat mélyülésével fokozatosan alakul bizalommá. Ez azt jelenti, hogy esetleges szeparációs trauma esetén is (pl. örökbefogadásnál :)) az új gondozóval hasonlóképp kialakul a kötődés. Ugyanígy igaz az ellenkezője is: ha a biztos kötődés a legelső gondozóval nem alakult ki, akkor a későbbiekben is valószínűleg gond lesz ezzel, és ez rányomja a bélyegét az összes későbbi kapcsolat minőségére. 

Szóval érthető, hogy minden örökbefogadó szülő (és az őket árgus szakmai szemekkel figyelők hada) sokat kattog ezen. Én sokat kattogok ezen. Minden szülői döntéskor (vagyis szinte minden percben) felteszem magamnak a kérdést: ez most milyen a kötődés szempontjából? Ezt most vajon azért csinálja, mert nem tud kötődni? Megnyomorodik egy életre, hogy együttélésünk harmadik hónapjában bölcsődébe írattam? Ha este harmadszorra már nem megyek vissza a szobájába, hogy "simázzam", amíg el nem alszik, akkor ez milyen következményekkel fog járni húsz év múlva? Hogy 3 évesen és 14 kilósan még mindig viszonylag gyakran viszem az ölemben, mert ez nekem is és neki is jó, és az élete első majd három évében erre nem volt lehetőségünk, akkor majd elkényeztetett, lusta kis dög lesz? Ha az utcán mindenkivel szóba elegyedik és random oda is megy emberekhez, megérinti őket (ez utóbbit egyre ritkábban csinálja amúgy), és általában, barátságos, közvetlen kislány, akkor, ahogy nemrégiben egy gyerekpszichológus nem mulasztotta el rámutatni (hivatalból persze), tulajdonképpen nem is barátságos és közvetlen, csak lehet, hogy nem kötődik megfelelően? És amikor elszúr valamit és szembesül a következményekkel (pl. tényleg elveszem az apró tárgyat, amit a többszöri kérésem majd figyelmeztetésem ("ha még egyszer stb, akkor elveszem!") ellenére újra a szájába vesz), és olyankor teljesen nyilvánvaló manipulatív szándékkal odajön, átölel és megpuszil? Ilyeneket vérszerinti gyerekek is csinálnak? Ilyeneken vérszerinti szülők is kattognak? (Nem.) És egyáltalán, most akkor mi van? 

Lesz még szó erről a  témáról. 

 

És most, kedves olvasó, kérlek, adj nekem egy kis visszajelzést

(ha sokan kommentelnétek, de csak a béna bloponthu-s rendszer miatt nem, akkor átmegyek máshova, ami azért nem olyan egyszerű, de ha kell, megoldjuk, ugyanis nagyon fontos nekem a visszajelzés. Ugyanitt elnézést kérek a dizájn hibáiért, majd dolgozom rajta, de ha elköltözöm, akkor úgyis mindegy.).

 

 

 

 

2015\10\24

intimitás

Úgy határoztam, nem kimódoltan, előre ötletelve, a posztok sorrendjével és időzítésével a közönségre gyakorolt hatást mérlegelve fogok írni, hanem spontán, ahogy jönnek az impulzusok. Arról írok, ami épp foglalkoztat.

Ma, közös történetünkben először, teljesen spontán, a maga kezdeményezésére, megpuszilt  a kislányom. 

Amúgy is van hozzá érzéke, hogy valami váratlan akcióval kizökkentsen egy negatívba forduló körömből, pl,. amikor rágörcsölök arra, hogy egye már meg a kajáját, vagy vegye már fel a cipőjét. Akár spontán, akár előre megfontolt szándékkal teszi, nálam legtöbbször működni szokott. Mivel én egy laza, örömelvű anya vagyok, ha belegebedek akkor is, ilyenkor szerencsére általában ki is zökkenek, és ahelyett, hogy még pipább lennék, ami sokszor amúgy teljesen logikus is lenne, általában röhögni kezdek, vagy ha az nem megy, akkor egyszerűen csak leállok. Kész, abbahagyom, lecsendesedem. Visszatérek az itt és most-ba. 

Egyik ilyen tipikus akciója az, amikor lemászik a székéről, ahol éppen az ebédjét kellene elfogyasztania, miközben eszelősen hajtogatom, hogy "hányszor mondjam, hogy maradj ott és edd meg ami a tányérodon van", szóval le-má-szik (immár huszadszorra, én meg villámgyorsan próbálok valami szankciót kilátásba helyezni, ami most már tényleg tutira működni fog), és a legnagyobb döbbenetemre odajön hozzám és átöleli a lábamat. Ilyenkor persze mit tehetnék, ellágyulok. Az aktuális kör megszakadt.

De ez a mai puszi más volt. Nem volt benne semmi manipulatív szándék, időzítettség, csak úgy megtörtént. 

Egy örökbefogadási helyzetben (hacsak nem újszülöttről van szó) a szülő és a gyerek között az intimitás nem eleve adott. Persze bizonyos szintje hamar kialakul, főleg fizikai értelemben, hiszen a gyerek testi szükségleteit el kell látni, az öltözködésben, a tisztálkodásban stb. a szülő segítséget igényli a gyerek (minél kisebb annál inkább). De sok szintet kell még lépni, mire odáig eljutunk, ami egy hagyományos szülő-gyerek kapcsolatban magától értetődő. 

A mi kapcsolatunk ma teljesen új szintre lépett.

2015\10\13

fogadtatás

Sokan kérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogadtatás családban, ismerősök, barátok körében, amikor megérkezett Gitta. Számomra is kissé meglepő, de elsöprő támogatással találkoztam, mind gyakorlati, mind elméleti síkon. Ha ki lennék hegyezve a negatívumokra, mint ahogy nem vagyok ugyebár, akkor említhetnék néhány olyan kérdést vagy beszólást, amin ki lehetne akadni,de ezeket egyrészt egy kezemen meg tudom számolni, tényleg, másrészt szórakoztatóak, és legtöbbször nem is rosszindulatról, inkább csak tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot. Tipikus kérdés például a "miért őt választottad?" és ennek variációi. Ilyenkor egy gyorstalpaló keretében vázolom a gyermekvédelmi rendszer és az örökbefogadás működését és folyamatait, és elmondom, hogy inkább engem választottak neki, és ez nem olyan, hogy az ember bemegy egy intézetbe válogatni. A folyamat legnagyobb része fejekben, szívekben, papíron és irodákban zajlik, a legutolsó, habár leglényegesebb mozzanat, a gyerekkel való találkozás akkor jön el, amikor a folyamat kb. 90 százaléka már lezajlott. 

Szóval alapvetően nagyon aranyosan, kedvesen és készségesen reagáltak a körülöttem élő emberek, nyomát sem érzem megkülönböztetésnek vagy gyanakvásnak. Úgyhogy innen üzenem, szuperek vagytok!!

 

2015\10\12

nooormális?

Naponta legalább százszor felmerül bennem a kérdés, hogy ezt most azért csinálja a gyermekem, mert három éves, vagy azért mert örökbefogadott, vagy mindkettő, vagy egyik sem. Például amikor az étkezőasztalnál ülve folyamatosan tekergetve a testét fejhangon és artikulálatlanul üvölt, látszólag minden különösebb ok nélkül. Az előbb még semmi baja nem volt! Teljesen normális gyerek benyomását keltette. Megjegyzem, a lányom nagy tragika, erről még biztos sok szó fog esni, a lényeg, hogy a hatás érdekében pontosan uralja az arcát és a mozdulatait, néha komolyan elhiszem az előadást. De szinte mindig röhögök, sokszor akkor is, amikor, tudom, pedagógiailag nem kéne. Vagy mert nem kellene megerősíteni valamiben, vagy mert biztos rosszul esik neki, mert kinevetésként éli meg. Gőzöm sincs, ennek sosem adta jelét, szerintem van humora. 

Szóval a lényeg, amiből kiindultam, hogy leginkább fogalmam sincs, hogy amit Gitta (mert így hívják, bár ez csak az általam adott második neve, azonosításra a  másik, eredetit használjuk) éppen művel, az normális-e, és ha igen, akkor melyik kategóriába sorolandó. Ez csak azért érdekes, mert lebőgtem már párszor az ismerős anyukák között, amikor elpanaszoltam valami szerintem tök spéci dolgát, hogy lássák, nekem milyen nehéz de csak egy egykedvű "ez már csak ilyen" választ kaptam.

Jut eszembe, tervezek írni az anyatársakról is, lehetőleg úgy, hogy ne sértsek meg senkit, inkább csak úgy,hogy milyen belecsöppenni ebbe a szubkultúrába.

Meg arról, hogy miket érzek, gondolok, látok, meg hogy miket játszunk, és van-e ennek jelentősége.

Hogy milyen egyedülálló örökbefogadó szülőnek lenni.

 

2015\10\12

instant mama

és a három éves újszülött

 

Nekem olyan gyerekem van, aki egyesíti magában a háromévesek és az újszülöttek úgymond hátrányait: mindenféle, számomra még nem kódolt jelzése, extra igénye van, ÉS szalad. Mert őt örökbefogadtam, néhány héttel a harmadik születésnapja előtt. Egyedülállóként. Történik velünk mindenféle, én meg próbálom élvezni-túlélni-levonni a tanulságokat, vagy egyszerűen csak benne lenni.