instant mama

2016\06\28

1. születésnap

Érzelmi hullámvasút IV. rész

gitta.jpgIgazából nem születésnap, hanem évforduló, de olyan, mint egy születésnap. Gitta egy éve van velünk. Ezt vasárnap meg is ünnepeltük, tortával, apró ajándékokkal, együttléttel. 

Tavaly ilyenkor szívszorongva hoztam haza a még félig átalakított lakásba, mert én még a földön aludtam, bútorok szanaszét, egyedül az ő szobája volt gyönyörű, tegyük hozzá, nem sokáig, mert azt például nem sejtettem, hogy hároméves gyerek ágya fölé nem szerelünk kislámpát és baldachint....

Hazaérkezésünk napján 300 kilométert vezettem a hátsó ülésen egy nyűgös, síró gyerekkel, mert Gitta a hagyományoktól eltérően nem aludt el a hazaúton, viszont nagyon fáradt volt, és a maga módján tudatában volt, hogy ez egy fontos nap az életében. (Nagyon köszönöm J-nek,hogy velünk volt és nyugtatta a gyereket, amíg én vezettem.) Aznap este is nehezen ment az elalvás, amit egyébként maximálisan megértek, a helyében én sem akartam volna aludni. Este 11-ig dobálta a könyveit és hívogatott, miközben én tanácstalanul ki-be járkáltam a szobájából-ba, mert egyrészt nem akartam egyedül hagyni, másrészt viszont szerettem volna, ha beletörődik a sorsába, megnyugszik és elalszik, amiben a jelenlétem csak akadályozná. Azt a megoldást találtam ki, ami azóta is bevált, hogy leülök az íróasztalhoz számítógépezni, ahova az ágyából pont rálát, és így mindig ellenőrizni tudja, hogy ott vagyok. Közben néha hangosan is nyugtatgatnom kell, hogy itt vagyok, nem megyek sehova, és vigyázok rá.

Az első fél évben az esti elalvás a biztonságérzet témája köré rendeződött. Minden este kellett vele kicsit játszani . Ezeket igyekeztem rövid rituálékká alakítani, határozott lezárással, volt pl. egy felfújható macska, azt mindig meg kellett röptetni a szobában. Gyakoriak voltak (és még most is) a babás szerepjátékok, amikor nem mi beszéltünk egymáshoz, hanem a kezünkben tartott babák vagy plüssállatok, persze a mi mondanivalónkat tolmácsolva, ez mindig szuperül bevált, ajánlom mindenkinek. Az ismétlődő mondatok, amiket gyakran elmondtam akár a saját, akár a baba szájával:

- Itt vagyok, vigyázok rád.

- Itt leszek, nem megyek sehova.

- Most már itt laksz, nagyon örülök, hogy velem vagy, és nagyon vártalak.

- Sokáig kerestelek, és jó, hogy megtaláltalak. Most már mindig együtt leszünk.

- Én vagyok az anyukád, és te az én kislányom.

- Nem, a cica (az élő) nem jön be a szobádba, tudja, hogy nem szabad.

- Melinda és István (nevelőszülők) is nagyon szeretnek, hiányzol nekik, de most egy ideig nem találkoztok. 

- Mama, papa, stb. (felsorolva az összes általa ismert rokon és barát, valamint a háziállatok és fontos tárgyak) nagyon örülnek, hogy itt vagy és szeretnek téged. 

Az első hetek ezzel együtt esti elalvás szempontjából szívettépőek voltak. A legdurvább esetek azok voltak, amikor álomba zokogta magát, én pedig tehetetlenül feküdtem a sötétben, mert a karomban sem volt hajlandó megmaradni, egyszerűen csak teli volt a hócipője a helyzettel, és ez az egy dolog jutott eszébe. Volt persze olyan is, amikor megengedte, hogy álomba simogassam, vagy fogjam a kezét, sőt, olyan is volt, hogy simán kijöttem  a szobából és magától elszenderedett. Nehéz volt, hogy nem volt rutin, amihez tarthattuk volna magunkat, folyton rögtönözni kellett, és alkalmazkodni az éppen aktuális hangulatához és igényeihez, miközben én holtfáradtan, egyedül toltam végig a napokat vele. Mindenezek ellenére szerencsére az éjszakákat többnyire végigaludta, sőt, nem is kelt olyan vészesen korán, amit úgy értékeltem, mint a nappalokért és estékért cserébe nyújtott engedményt, hogy legalább éjszaka kialhassam magam. 

Aztán ott volt a kaki-kérdés. Mint minden normális ember tette volna, Gitta a helyzetre úgy reagált, hogy hetekig nem tudott spontán kakilni. Miután már nem is tudom, kire hallgatva naivan beadtam neki élete első, és jó darabig az utolsó végbélkúpját, amire teljes joggal olyan szívaggató zokogásban tört ki, hogy hosszú percekig nem lehetett megvígasztalni, áttértünk a sokkal kíméletesebb , de ugyanolyan hatékony gyógynövényes hashajtóra.  Ami engem illet, soha többé végbélkúp, amíg van más lehetőség az univerzumban. Mindezt egy épp szobatisztává váló gyerekkel, aki mondjuk mindezek mellett egész hamar és teljesen spontán, kb. egy hónap alatt leszokott  a nappali pelenkáról. 

Mindent összevetve, a legjellemzőbb az első pár hétre a kapcsolatunkat illetően az volt, hogy mivel soha nem volt előtte gyerekem, én pedig soha nem voltam előtte az anyukája, gyorsított eljárásban végigmentünk az újszülött-fázison, azaz először a gyerek fizikai szükségleteire és a rutin kialakítására koncentráltunk. Minden új volt: mikor kelünk, mikor fekszünk, mit eszünk, mikor, az étkezések között mi történik, és egyáltalán, mi a francot csinál egész nap egy ekkora gyerek??? (sajnos nem alszik egész nap, mint az újszülöttek).. Totál nem voltam képben a mondókákat, meséket illetően, így aztán a három éves gyerek többek között megismerkedett Mézga Gézával és családjával, mert olyan dvd-m volt itthon. A könyv formában létező mesékkel pedig a gyerek kezdetben egyáltalán nem tudott mit kezdeni. A kölcsönkapott Boribon, ami történetesen épp az ő korosztályának való, teljes érdektelenségbe fulladt, és jó pár hétnek el kellett telnie, mire a gyerek ráérzett a dolog ízére, és felkeltette az érdeklődését a maci, aki nem fogadott szót, elesett, és megütötte a lábát (ez volt az első motívum, ami láthatóan tetszett neki). 

Aztán valahogy eltelt ez az időszak is, és mire szeptember lett, már annyira voltunk egymással, hogy bölcsődébe mehetett, na nem mintha lett volna sok más választásom. 

MInden hozzászólásnak örülünk!

Mivel kéthetente vagy ritkábban kerülnek fel bejegyzések, iratkozz fel, hogy minden új posztról értesülj!

2016\04\27

közjáték - kórházban vagyunk, anyu tábort üt a padlón

Múlt hét pénteken Gitta hányni kezdett mint a lakodalmas kutya, ehhez szombatra társult a szűnni nem akaró hígfosás is, ezért szombat este a gyermekügyelettel folytatott rövid telefonos konzultáció után felnyaláboltam és bevittem a gyermek-infektológiára. Konkrét kórháznevet azért nem mondok, mert amiről írni szándékozom, szinte bármelyik kórház gyermek részlegéről elmondható lenne, mint ahogyan ismerősök beszámolóiból erről értesültem. 

Az ellátással lényegében semmi gond nem volt, rögtön fogadtak minket, vita nélkül (hol a  beutaló???) befektették a gyereket az osztályra, infúzióra kötötték, és mindeközben még kedvesek is voltak. Mikor a felvételis nővér rutinosan feltette a kérdést, hogy anyuka is itt marad-e, én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, és naivan arra gondoltam, most biztos betesznek minket egy kétágyas kórterembe, ahol a másik ágy az enyém, és ezért felszámolnak naponta mondjuk 10 ezer forintot, ami jelen helyzetben teljesen korrekt megoldás lenne. Egyébként lehetne több ágyas is, minimál ellátással, engem ezek a részletek egyáltalán nem érdekelnek, sokat szálltam meg hostelekben, idegen ágyakon, sátortáborban nomád körülmények között, szokva vagyok. De mint mindig, most is kiderült, hogy a gondolkodásom túlságosan européer. Később, a derűlátó hozzáállásommal szinte büszke voltam, hogy táborozó, fesztiválozó rutinomat remekül tudom hasznosítani. 

Az éjszakás nővér bekísért minket egy kétágyas körterembe, - ahol a másik ágyon már feküdt egy tízévesforma kisfiú, édesanyja pedig jöttünkre sietve szedte össze a padlón kiterített papírvékony matracot és személyes holmiját. Gondoltam magamban, sebaj, legalább matrac van, az majdnem olyan, mint az ágy végülis, nem? De istenuccse, én még ilyen kényelmetlen matracon életemben nem aludtam. Jó, az első éjszaka alvásról igazán szó sem lehetett, mert a gyerek elég rossz állapotban volt, többször bejött a nővér infuziót cserélni, közben átesve rajtunk és a cuccainkon. Ha mondjuk felnőtt méretű ágyba tették volna Gittát, akkor tuti melléfeküdtem volna, de a rácsos ágyban inkább hagytam, hadd pihenjen zavartalanul, elég szűken lettünk volna ketten. 

Időközben a  telefonon utolért ismerősök beszámolóiból megtudtam, hogy örülhetek, hogy legalább matracot kaptunk, mert van olyan, kifejezetten gyerekekre specializálódott!!! kórház, ahol a  puszta földön, vagy széken kell aludni, vagy esetleg meg sem engedik, hogy a szülő bent maradhasson a gyerekkel. Megdöbbentő ez a szemlélet, hogy kicsi gyerekeket kitennének annak, hogy ismerős, biztonságot jelentő személy jelenléte nélkül vessék alá orvosi procedúráknak, egy idegen és ijesztő helyen. Bele se merek gondolni, hogyan reagált volna Gitta, ha nem maradtam volna vele. Így is sírni kezdett, ha egy orvos vagy nővér megjelent, hisz amikor ez történt, akkor általában fájdalom, kellemetlenség érte, én is bőgtem volna. A többi időben viszont, mármint amikor már jobban volt, jó hangulatban elvolt, beszélgetett, mesét nézett (szerencsére TV volt, mesecsatornával, ez remekül lefoglalta, lám mire nem jó, ha kütyümániás férfiak hozzák a döntéseket).

A matracon alvásnak, a puszta kellemetlenségen túl az is hátránya volt, hogy a gondos takarítás ellenére a padló mégiscsak koszos volt, ahhoz legalábbis túlságosan az, hogy egy fertőző részlegen megnyugtató legyen az oda való leheveredés. Tartózkodásunk utolsó napjára tényleg meg is betegedtem, engem is elkapott a szapora, fejfájás, hőemelkedés, gyengeség, ami ezzel jár. Ha ebben az állapotban azon a matracon kellett volna töltenem az éjszakát, tuti kipurcanok. Szerencsére a gyereket pont hazaengedték, én pedig a saját ágyamban tölthettem el, a végsőkig kimerülten, a lázálmos, izzadós éjszakámat. 

Szerintetek ez az egész mikor fog megváltozni? 

 

2016\04\10

érzelmi hullámvasút III. rész - együtt, örökre

A sorozat arról a folyamatról szól, hogy mi történt a lányommal való megismerkedéstől az együtt töltött első hetekig tartó időszakban, ami időben kb. öt hónapos időszakot ölel fel. A második részben az ismerkedés napjairól írtam, aminek a végén hazahoztam Gittát.

A hazajövetel napján a nevelőszülei elhozták a lányomat a lakóhelye szerinti, megyeszékhelyen található Tegyesz-be (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, ami Magyarországon az örökbefogadásokat koordinálja), és mialatt én a papírokat intéztem (kaptam egy úgynevezett kihelyező határozatot a hivatalos örökbefogadást megelőző 30 napos időszakról, ami amolyan "próbaidő"), ők búcsúzkodtak, majd a gyereket bevitték egy játszószobába, én onnan hoztam el, és mentünk egyenesen haza, Budapestre.

Rettenetesen izgultam, rossz volt látni a nevelőszülők könnyeit, akikkel a folyosón összetalálkoztam. A hozzám intézett egyetlen mondatuk az volt: vigyázz rá nagyon! Nem szerettem volna a helyükben lenni.

Gitta nem sírt amikor elindultunk, miért is tette volna, hiszen csak az történt, ami előtte minden nap: találkozott velem, aztán elmentünk valahová, csakhogy ezen az estén nem vittem vissza a megszokott környezetébe. Persze előtte mindenki mondogatta neki, hogy hazamegy az anyukájával és lesz ott új szobája (fényképet is látott), meg lesz ott cica is, meg a Papa (apukámmal már a barátkozás alatt megismerkedett, ugyanis ő lejött látogatóba, elvégre mégiscsak az unokájáról van szó!), szóval ezzel tisztában volt, de egy hároméves másként éli meg a tér és idő dimenzióit, és persze azt sem tudhatta, hogy ez pontosan milyen változásokkal fog járni az életében. Azért a hazaúton sírdogált a vége felé, leginkább mert elfáradt, de aludni nem tudott. Ezúton is köszönöm J-nek, hogy eljött segíteni és nyugtatta a gyereket, amíg én vezettem.

Otthon már várta a szobája, nagyjából az egyetlen helyiség, amely készen állt az új jövevény érkezésére, mert a többire már nem maradt idő és energia, szóval a lakás leginkább egy csatatérhez hasonlított. A nap többi részéből nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy este a hullafáradt gyerek kb 11-kor aludt el, előtte persze akkurátusan szétrámolta a szobáját abban a reményben, hogy aznap nem kell aludnia. Néhány nap múlva valóra vált a nevelőanya jóslata is, és Gitta módszeresen leszaggatta az esztétikusan a kiságy köré rendezett baldachint, valamint a lámpát is. De erről majd később. Az biztos, hogy az első hetek során minden nap hálát rebegtem annak a névtelen zseninek, aki feltalálta a rácsos ágyat.

Az első napok, de főleg esték elég keservesek voltak, pedig akkor még a "nászutas" időszakban voltunk, és Gitta csak hónapok múltán kezdte igazán megmutatni jellemének komisz oldalát (félreértés ne essék, ilyen mindenkinek van!), de ez együtt jár azzal, ha valaki egy csodálatosan öntörvényű, nehezen megzabolázható, erős személyiségnek az anyja. Mindenesetre az első időszakra volt egy "szoktatási tervem", és erről írok legközelebb.

2016\03\28

érzelmi hullámvasút II. rész - a barátkozás

Most arról a néhány napról írok, amikor a lányommal "barátkoztam" mielőtt hazahoztam volna. Akkoriban túlságosan lefoglalt maga az élmény ahhoz, hogy írni tudjak róla, de azóta leülepedett, ráadásul most egy közeli ismerősöm/barátom megy keresztül ugyanezen (Isten hozott, kicsi K.!), és ez felhozta bennem is az emlékeket. 

 Először nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet elegendő egyetlen hét arra, hogy a gyerek felkészüljön a hazaköltözésre, sokat is kérdezősködtem és aggodalmaskodtam (szoktam) emiatt, de bíztam a rendszer rutinjában, a szociális munkás tapasztalatában, aki bizonygatta, hogy higgyem csak el, a hét végére el fogom tudni hozni a gyereket és nem lesz semmi baj. Legjobban az az érve győzött meg, hogy az egy hét vége felé már összezavarodik a gyerek és lojalitási problémái támadnak, nem tudja, hogy kihez és hova is tartozik, hiszen őt készítették arra, hogy eljönnek érte a szülei (a mi esetünkben az anyukája), és akkor hazamegy az "igazi" életébe. Tehát az én lányomnak is ezt mondták, amikor igent mondtam a barátkozásra, rögtön "néni"-ből "anyu" lettem, és a kis 'testvérkéje" a vele együtt nevelkedő másik gondozott kislány is ezt kérdezgette tőlem, hogy akkor most én vagyok-e ugye a Gitta anyukája és majd hazaviszem őt. Ez egyrészről szorongással töltötte el, másrészt meg is nyugtatta, mert ez számára is azt jelentette, hogy Gitta hazakerül és rendeződik a sorsa. A nevelőszülőknek is elfogadható volt ez a módszer, mert eleinte ők attól is tartottak, hogy a kislány hogyan fog reagálni erre a helyzetre. 

Minden körülményt figyelembe véve az én fejemben ez a szituáció nagyon nehéz emberi kihívásként jelent meg, egyszerre kellett a magam és Gitta jóllétét szem előtt tartanom, és mindezt kellő tapintattal, empátiával és gyakorlatiassággal a nevelőcsalád felé, akik szemmel láthatóan nehezen engedték el a lányomat, és az elszakadás igencsak megviselte őket.

Ami engem illet, úgy intéztem, hogy ebben az egy hétben semmi mással ne kelljen foglalkoznom, csak a helyzettel és azzal, hogy anya leszek, ezért a kevéske szabadidőmben pihentem, sétáltam vagy aludtam, bár ott amúgy sem kínálkozott sok izgalmas program, ami elterelhette volna a figyelmemet. Magamban azon dolgoztam, hogy érzelmileg ne billenjek ki, és persze figyeltem, hogyan hat rám az élmény. Nem emlékszem olyasmire, hogy akár csak egyszer is felmerült volna bennem, hogy visszacsinálom az egészet, ugyanis az ismerkedésnek ez is az egyik szerepe, hogy a szülőjelölt ekkor még visszakozhat ha nagyon muszáj. Azt hiszem, kevés olyan döntés volt eddig az életemben, amiben ennyire biztos lettem volna.

Aztán ott volt Gitta, aki példásan vette az akadályt, az ő nyitott és kissé flegmatikus személyisége a segítségére volt, és persze végülis az sem kizárt, hogy tetszettem neki. A szociális munkástól azt a javaslatot kaptam, hogy egyrészt ne fogjam vissza magam, ha kényeztetésről van szó, legyen ez a pár nap neki maximálisan pozitív élmény, ettől még nem fog a fejemre nőni, később úgyis lesznek még csatáink (hajjaj!), viszont az élménydömpinggel bánjak csínján, mert túlpörgetni sem szerencsés a gyereket, hagyjunk időt és teret neki, hogy elrendezze magában a tapasztalatokat. Ez logikusnak tűnt, azért ehhez tartottam magam, bár bevallom, kezdetben, még itthon is, gondot okozott, hogy mivel kössek le egy három éves gyereket akkor, ha egy szállodai szobában vagyunk minimál felszereléssel, és sem a rajzolás, sem a mese nem érdekli. Volt, hogy fél délutánt a fürdőszoba villanyának kapcsolgatásával töltöttünk. valamiért ezt Gitta nagyon élvezte. Időről időre elmondtam neki, hogy hamarosan hazamegyünk és otthon várja őt az új szobája, az ágya meg a cica, és az egész család, akik nagyon fognak örülni, ha végre megérkezik. A hét vége felé én is tapasztaltam mindazt, amiről a tanácsadó beszélt nekem, Gitta nyugtalan lett, amikor velem volt a nevelőszüleihez kívánkozott, amikor velük volt, hozzám, szóval igaznak bizonyult a hír.

Az is lehetséges persze, hogy a mi izgalmunkat vette át, mert ahogy közeledett a kiszabott idő vége, úgy lett egyre feszültebb a hangulat. Leginkább persze a nevelőszülők rettegtek a búcsú pillanataitól. Sok örökbefogadó  ismerkedős történeteiből valahogy kimarad a nevelőszülők érzelmi valósága, mint ha ez egy sima szakmai aktus lenne, eljönnek a gyerekért ő meg odaadja, mond hozzá pár kedves szót és gyakorlati tanácsokat, aztán várja a híreket, mint ha egy táborozó gyereket adna haza a lelkiismeretes pedagógus. A mi esetünkben ennél többről volt szó, talán azért is, mert ennek a családnak ez volt az első örökbeadása. Néhány ilyen élmény után biztosan eljön egy érzelmi rutin, kialakulnak a megküzdési szokások, ez tulajdonképpen a nevelőszülők munkájának a része. De István és Melinda még nem tartottak itt, számomra ez egyrészt nagyon emberivé, másrészt az átlagnál nehezebbé is tette a barátkozás időszakát. Fontos volt, hogy gyakran megnyugtassam őket, hogy jó helyre kerül a gyerek, értő füllel, empátiával hallgatni az aggodalmaikat, ugyanakkor vigyáztam arra is, hogy ne csússzak bele egy segítő szerepbe, mert az nagyon félrevitte volna a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy az erőm és energiám másra kellett.

A harmadik részben a búcsút és az együtt töltött első napokat idézem fel.

Az első részt itt találod.

 

 

 

 

2016\03\07

érzelmi hullámvasút I. rész - hogy kezdődik

Az örökbefogadás utolsó szakasza ott kezdődik, hogy a szükséges papírok-engedélyek beszerzése után az ember több-kevesebb ideig várakozik, amíg az örökbefogadást közvetítő szervezetek közül valamelyik (azok közül, akikhez jelentkezett, mert az államin kívül még vannak civil szervezetek is, az államihoz abban hasonlítanak, hogy ők sem gáncstalanok) megkeresi azzal, hogy "találtak" egy gyermeket, akinek szerintük említett várakozó lehet a sorban következő legmegfelelőbb szülője. Mivel a várakozók nem azonos paramétereket adtak meg a jelentkezéskor azzal kapcsolatban, hogy milyen gyereket fogadnának legszívesebben a családjukban, a sorállás nem azt jelenti, hogy aki előbb jelentkezett, az automatikusan előbb kap gyereket. Itt persze, mint az élet minden más területén, érdemes egyeztetni a vágyakat a lehetőségekkel, ugyanis kereslet és kínálat nem mindig találkozik. Létezik például törvény szabta életkori megkötés (a gyermek és az örökbefogadó szülő között nem lehet több mint 45 év korkülönbség), valamint túlkereslet mutatkozik fehér bőrű (bármit  jelentsen is ez) csecsemők iránt, és a hazai örökbeadható gyerekek között, szerintem nem túl meglepő módon, ehhez képest elég sok a nemfehérbőrű (szintén, bármit jelentsen is ez) nemcsecsemő. Bloggerkollega gyönyörű statisztikát közölt ezzel kapcsolatban, ajánlom szíves figyelmébe a számok és a grafikonok szerelmeseinek.

Nekem például fontos szempont volt, hogy ne kelljen hosszú éveket várni, egyrészt az ember ugye nem lesz fiatalabb, másrészt minek ha lehet kevesebbet is, valamint a legtöbb paraméterhez fatalista módon álltam hozzá, egyedül az egészségi állapot tekintetében nem szerettem volna a véletlenre bízni a dolgot (íme az örökbefogadás egyik vitathatatlan előnye a szüléssel szemben). Ezért az én "kívánságlistámon" 0 és 4 év közötti, bármilyen nemű, bármilyen színű (?!), lehetőleg egészséges, az országban bárhol élő gyermek szerepelt, így aztán, ha jól számolom, a gyámhivatali engedély (szabad örökbe fogadnom) kézhezvétele után hat (6) hónappal csörgött a telefon, és akkor és ott megtudtam, hogyan hívják a gyerekemet és mikor született. (Próbáltam utólag a határidőnaplómban visszakeresni, hogy a születése napján mit csináltam, de sajnos pont az az év veszett el valahol az Öv utca és a Városliget között, ami fölött akkor, emlékszem, hetekig keseregtem, bár nem emiatt.) Persze akkor még nem tudtam, hogy végülis Ő lesz az Igazi, mert ez után még számos kört kell futni addig, amíg a dolog eldől, ezeket most nem részletezem, de azért így utólag elárulom: a szívem súgott.

Az a lényeg, hogy eltelt még pár hét, mire személyesen is találkozhattam a lányommal, és aztán rövid gondolkodási idő és pár formaság után kezdetét vehette az úgynevezett intenzív barátkozás. Ugyanis szerencsére nem úgy megy a dolog, hogy az ember a hóna alá csapja  a gyereket és megy vele haza, hanem van egy átmeneti időszak, amikor a leendő szülő egyre több és több időt tölt el vele, és együtt felülnek arra az érzelmi hullámvasútra, amiről aztán jó darabig le se szállnak. A mi esetünkben ez intenzív volt, mert a lányom az ország túlvégében élt a nevelőcsaládjával (ugyanabban a megyében született: az állami gondozottakat igyekeznek a vérszerinti családjához lehető legközelebb elhelyezni, hogy így is segítsék a kapcsolattartást és az esetleges későbbi családegyesítést, legalábbis a lányom esetében ez történt), praktikus okokból döntöttünk emellett az ottani szociális munkással, a folytonos ide-oda utazgatás helyett egy hétre odaköltöztem a környékre, és így minden nap együtt tudtam lenni Gittával, aki így maradhatott a megszokott környezetében, a végén pedig hazahoztam. 

A második részben erről a bizonyos pár napról lesz szó. 

 

2016\02\23

egy kicsit azért hősnek érzem magam

Van ez a  jellemző reakció az emberek részéről, amikor megtudják, hogy Gittát örökbefogadtam, hogy "milyen nemes cselekedet", meg hogy "le a kalappal" és hasonlók. Namost tőlem, azt hiszem, távol áll mind az álszerénység, mind a képmutatás, ezért én ezt a legkevésbé sem tartom bosszantónak vagy sértőnek, viszont igyekszem őszinte lenni elsősorban önmagamhoz, a továbbiakban tehát egyrészt  tételesen megcáfolom, hogy miért nem vagyok hős, majd azt is felsorolom, hogy miért igen. 

Nem mentettem meg senkit az árvaságtól és/vagy az állami gondoskodás karmaiból. Aki állami gondozottakat akar menteni, az fogadjon örökbe 8 évesnél idősebb tartósan beteg gyereket, vagy legyen nevelőszülő - én egyiket sem tettem. Az én lányom viszonylag kapós jelöltnek számít(hatott volna) az örökbefogadni szándékozók körében, akik sokan is vannak, mert kicsi még és egészséges, valamint erős rasszjegyei sincsenek. Az mondjuk igaz, hogy előttem két család is nemet mondott rá, de ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy valahol meg volt írva, hogy Gitta végül hozzám kerüljön.  Én azért akartam örökbefogadni, hogy anya lehessek, és azért őt, mert amikor megláttam az édes kis pofikáját, a libbenő hosszú copfjait, a csodaszép bogárszemeit - amikről Tolsztoj biztosan regényt írna - azt éreztem, hogy mostantól az lesz a feladatom az életben, hogy ezt a kis tündért meghódítsam. És igen, azt is akartam, hogy a szülőséggel járó összes társadalmi zsetont bezsebelhessem. 

Viszont hős is vagyok, mert mindezt társ nélkül, egyedüli családfenntartóként, egy nem túl jól fizetett szakma művelőjeként, (állami) családtámogatásilag negatív diszkriminációból indulva vállaltam. Úttörő vagyok bizonyos szempontból. A helyzetem nem szokványos. Sok helyzet adódik, amikre a magam válaszait kell kitalálnom, kikísérleteznem. 

Kifejtem. 

Szóval egyedül. Na most ez így nem hangzik valami jól, de tulajdonképpen a barátaim/ismerőseim/önmagam mindenkori párkapcsolatait elnézegetve, hááát, hogy is fogalmazzak finoman, nem vagyok meggyőzve. Szerintem túl van értékelve a párkapcsolat szerepe a gyereknevelésben (is), legalábbis a jelenlegi felhozatalt tekintve. Erről most ennyit mondok, de szívesen beszélgetek bárkivel privátim! :)

Viszont ugye, ott van a pénz. Van ez a remek családtámogatási rendszer, állambácsi láthatóan örül, ha új családok születnek, van tgyás, gyed (extra), csed, gyes, ez-az, most hogy ebből melyik mire jó, arról ne nyissunk vitát, én azért örültem volna, ha kapok. De minden jel szerint mi nem számítunk új családnak, mert nem kaptam. Vagyis de, 6 hónapig, amíg félállásban voltam, havi 25 ezer forintot gyes címén, azt kaptam. Ezt azért lehet hősiességnek nevezni, nem? Ez majd megérdemel egy külön posztot is, főleg, hogy  nem csak én, de a lányom is egy hős, mert az új családjába kerülése után három hónappal minden zokszó nélkül bölcsődébe kezdett járni, hogy anyukája dolgozhasson, bár micsoda véletlen, többet van itthon (illetve azokkal, akik vigyáznak rá, amikor én nem tudok) mint bölcsiben, mert valahogy mindig vasárnap estére jön ki rajta valami bölcsikór.....

És hát ugye a kérdések. Ő most még nem sokat kérdez, ez majd később jön, hogy hogy születtem, ki szült, hogyan szült, miért nem te, később, hogy nekem miért nincs apám vagy ilyesmi, aztán a cigányság, bár szerintem őt nem fogják cigányozni, és általában, a honnan jövök és ki vagyok témáját boncolgató kérdések. De addig is ott vannak az idegenek. Azt például még nehezen kezelem, ha valaki a lányom füle hallatára ekézi a szülőanyját. Kell még pár ilyen eset, mire csípőből helyrerakom az illetőt. A "saját gyerek"-et például már gyorsan javítom, és megpróbálok közben nem nagyon arrogáns lenni, mert ugye szegény nem tudja, önkéntelenül ez jön a szájára. Meg ott a sok gyorstalpaló, amit még tartanom kell életem során boldog-boldogtalannak a témáról. 

....

 De addig is, bármilyen kérdésre szívesen válaszolok!

2016\02\05

pszichodráma a gyerekszobában I: babáskodásaink

Gitta lassan három és fél éves, de mivel nemrég találkozott az anyjával, vagyis velem, vannak olyan igényei, amik inkább a kisbabákra jellemzőek. A regresszív viselkedés általában kisebb testvér születésekor, vagy olyankor jelentkezik, amikor komolyabb változás áll be a gyerek életében. Mielőtt hazahoztam Gittát, féltem attól, hogy ez komolyabb tünetek formájában is jelentkezhet (pl. bepisilés, bekakilás, éjszakai felébredés stb.) de talán most már, hogy több mint fél éve itthon van, megnyugodhatok, hogy a nehezén túlvagyunk, és ezeket nagyjából megúsztuk. De figyelek, hogy amikor "babásodási" igénye jelentkezik, akkor ebben segítsem, és így kialakultak bizonyos rítusaink és játékaink, amiből néhányat most elmesélek. 

A lányom életének majdnem az első három éve kimaradt a közös életünkből. Szerintem ilyen helyzetben jogos igény van a pótlásra. Például sokat hurcolom az ölemben (különösen az elején, most már az ő súlygyarapodásával párhuzamosan egyre kevesebbet), ez jólesik mindkettőnknek. Persze van olyan helyzet is, amikor kéri, hogy vegyem fel (melyik hároméves ne tenné??), de hamar megérti és elfogadja, ha nem lehet (mert például teli van a kezem szatyrokkal). Az elején a hordozás is megfordult a fejemben, de mivel Gitta ehhez nem szokott hozzá babaként, idegenkedve fogadta a dolgot, én pedig nem erőltettem. 

Elég hamar megértettem azt is, hogy amikor sajátos arckifejezéssel, nyávogó hangon sírást mímel, az azt jelenti, ő most kisbaba akar lenni. Helyesebben már az is, nem látom??? Ilyenkor felnyalábolom, és ringatom, csicsijja, babája, tente baba tente, ő pedig kéjes arckifejezéssel elengedi magát és élvezi a babusgatást. Ez általában csak néhány másodpercig tart, mindig ő jön ki belőle először, és folytatja az életet ott, ahol abbahagyta.

Újabban étkezésekkor azt kéri, hogy vegyem az ölembe, és etessem én, fektetve, mint a babákat szokás. Ennek a szerepjátéknak is hamar vége szakad általában, ami nem is baj, főleg, hogy most már egyre többször állítom őt önállósodási feladatok elé: szeretném, ha például az öltözés-vetkőzés, a mosdóhasználat minél inkább az én segítségem nélkül menne, és egyre gyakrabban bízom meg kisebb feladatokkal is (például a szemetet nagyon ügyesen ki tudja dobni a kukába). Talán ezért is van, hogy most megint a "segíts" korszakban vagyunk, nem csak itthon, hanem a bölcsiben is, teljesen egyszerű, korábban gond nélkül elvégzett feladatokhoz kér segítséget. 

Sok örökbefogadó családtól hallok hasonló történeteket, szerintem nagyon szép, ahogy a gyerekek ösztönösen pótolni akarják a szüleikkel a kimaradt éveket, a babakort, én pedig lelkesen részt veszek ebben, mert mi tagadás, nekem is nagyon hiányzik az a korszak. Szeretem eljátszani, hogy ringatom a kisbabámat, és így valamit mégis átélek abból, amiben nekem nem lehetett részem. 

 

 

 

2016\01\24

a kislány, akinek három anyukája van

Jöjjön egy olyan téma, ami az olvasót talán eligazítja abban, hogy honnan jött a kislányom. Sokat hivatkozok itt a blogon arra a családra, aki őt nevelte, és ezért a történetnek ezt a részét is szeretném jobban kibontani. Eddigi szokásomhoz híven a szereplőkről és a helyekről úgy írok, hogy ne lehessen azonosítani őket, ennek okát talán nem kell különösebben megindokolnom. De talán nem is fontos, mert szerintem a történet így is elég érdekes.

Az örökbefogadásról szóló szakirodalomban szerepel a "háromszög", vagyis a történet három tipikus szereplője: a vérszerinti család, az örökbefogadó család és a gyermek. Manapság felmerült az igény, hogy ezt inkább "négyszög"-nek hívjuk, hiszen idősebb (nem újszülött) gyerek esetében gyakran belép a képbe a nevelőcsalád is. Ez azért fontos, mert az új család az örökbefogadás során nem egy vákuumból jön létre: ott van a gyerek múltja, életének addigi szereplői, amik mind részei az életének, az identitásának, és formálják a jövőjét. A mi szempontunkból például a négyszögben sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a nevelőcsalád, mint a vérszerinti, hiszen Gitta születése óta állami gondozott volt, vagyis a vérszerinti szüleihez egyáltalán nem kötődött, születése után egy héttel az életet adója eltávozott a körházból, és a feljegyzések alapján egy vagy két alkalommal találkoztak utána, amikor a nevelőcsaládjánál meglátogatták őt. Gittát egyébként  a kapcsolattartás hiánya miatt, a vonatkozó jogszabály alapján nyilvánították örökbeadhatóvá, 

Ez is érdekes történet egyébként, és biztosan a lányomat is érdekelni fogja majd később, hogy mi történt az ő életet adó családjában, ami miatt lemondtak róla, erről vannak részinformációim, de - mivel titkos örökbefogadás történt, azaz a vér szerinti és az örökbefogadó szülő nem ismerheti egymás kilétét - főként spekulációra vagyok utalva (mondjuk ebben jó vagyok). Az biztos, hogy semmit nem fogok eltitkolni előtte, amit tudok, és mindenben támogatni fogom, ha ő a biológiai családja felkutatására indul egyszer (erre a jelenlegi szabályok szerint 14 éves kora után lehetősége van, a gyakorlatban, ha egyáltalán megtörténik, akkor legtöbbször fiatal felnőtt korában, vagy még később kerül erre sor.) Furán hangzik talán, de nemhogy negatív érzéseim nincsenek a szülőanyát/apát illetően, de egyenesen hálás vagyok nekik, hogy egy ilyen szuper gyereket szültek nekem! Jó, ez félig vicc, mert persze nem nekem szülték, és a történet amúgy sem ilyen egyszerű, de nekem - és a gyerekemnek - fontos, hogy a veszteségek nem-eltagadása mellett a pozitívumokra helyezzem a hangsúlyt. És ez nem valami hamis kípszmájling hurráoptimizmus, szerintem ebben a történetben tényleg hemzsegnek a pozitív és csodálatos motívumok.

Szóval kb. egyhetes korában állami gondozottként hivatásos nevelőszülőkhöz került. Ők Melinda és István, akiket minden túlzás nélkül aranyba kéne foglalni. Képzeljünk el egy házaspárt, aki úgy éli az életét, hogy újszülötteket hazavisz a kórházból, és saját gyerekeiként neveli őket addig, amíg nem jön valaki, aki kijelenti, mostantól én vagyok az anyja/apja, ide a gyereket, és nekik nemhogy oda kell adni őt, hanem még jó képet is kell vágni hozzá, sőt, segíteni az új szülőjelölt és a gyerek barátkozását, mindezt a gyermekvédelmi szakszolgálat és a gyámhivatal árgus tekintete mellett, hiszen nekik ez a MUNKÁJUK: (Olyan is van, hogy az eredeti családjába kell visszagondozni a neveltet, és ez mondjuk rossz körülmények, esetleg potenciálisan veszélyes közeg esetén talán még keményebb lehet.) De úgy képzeljétek el, hogy ezek teljesen átlagos emberek, nem valami szuperhősök, ők nem tartanak bombasztikus előadásokat a TED-en, és nem szólnak róluk újságcikkek sem, nem megvilágosult guruk vagy életvezetési fenoménok, sőt, még csak meg sem gazdagszanak ebből. Hát, komolyan, le a kalappal. Gitta nevelőszülei előtt legalábbis le. Persze voltak dolgok a nevelési elveikben, amikkel nem feltétlenül értek egyet, ilyesmikkel magyarázom például a lányom olthatatlan vonzódását a számomra émelyítően csillogó és rózsaszín hercegnős motívumokhoz, vagy hogy együttélésünk elején láthatóan nem értette, mire való a mesekönyv és fél percnél tovább nem lehetett lekötni ilyesmivel, de ez, őszintén mondom, teljesen jelentéktelenné törpül amellett a tény mellett, hogy a gyerekem TUDJA, nem az eszével, hanem a szívével, hogy mi az, hogy család és hogyan kell kötődni valakihez. Gitta számára ők anya és apa, vagyis azok a  személyek, akik róla gondoskodnak, mindenféle igényét kielégítik, és feltétel nélkül szeretik őt. 

Mindebből következik, hogy a mi családdá válásunkban az egyik legnagyobb kihívás az, hogy mit kezdjünk azzal  a helyzettel, hogy most egy darabig anya és apa (Melinda és István) nincs. Hova lettek, és miért kellett eljönni onnan? Hogy lehet ezt egy két és fél-három évesnek elmagyarázni? Mert persze addig oké, hogy itt van anyu (vagyis én), aki végre megtalált és hazavitt, hurrá, de anya és apa azért menjenek a jó büdös francba, hogy így eltűntek. Ez kétségtelenül óriási veszteség. Gitta az elején módszeresen igyekezett megsemmisíteni az emlékbe kapott fotóalbumot. Gyűrögette, tépdeste, az ágy alá szórta a fényképeket. Az örökbefogadásban jártas szakemberek kerek perec rám parancsoltak, eszembe ne jusson a gyereket legalább egy évig visszavinni a nevelőcsaládjához. Beszélnie se lehet velük. Hát nekem, bevallom, ez meredek. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez jó. Közben pedig belátom, hogy azért lehet benne valami. Az biztos, hogy nagyon nehéz látni a gyerek dühét (és sejteni, hogy mi van mögötte), sőt, elviselni, amikor ellenem irányul, hiszen én vagyok kéznél. Őszintén szólva nagyon várom már, hogy leteljen az egy év, és a kötődésrendőrök is engedélyt adjanak. Mondjuk nem biztos, hogy megvárom. Gitta mindenesetre már egyre többször emlegeti (talán azért is, mert kezdenek szavai lenni hozzá), hogy hiányoznak neki, és épp a mai ebédnél beszéltük meg, hogy majd valamikor meglátogatjuk őket. (Azt mindig elmondom, hogy Melinda és István nagyon szeretik őt, és ő is hiányzik nekik.)

De van ebben azért jó is, és ez az, ami biztosan bekerül a mi családi legendáriumunkba, hogy például kevesen mondhatják el magukról, hogy három anyjuk van, és őt bizony legalább ennyien életre hívták, növesztették és szeretik. Ilyen gazdag az élete, és ő nagyon-nagyon fontos ember. 

Szóljatok hozzá bátran!

2016\01\08

voltatok nyaralni?

Ez a kérdés, ami többször is elhangzott az ősszel, nagyon jól mutatja, hogy mi az a vakfolt, ami az átlagember látóterében van egy olyan család esetében, mint mi. 

Gittát júniusban hoztam haza attól a családtól, ahol addig nevelkedett, miután kicsit több mint egy hetet "barátkozással" töltöttünk, azaz minden nap együtt voltunk, minden nap egy kicsit többet, és én minden nap kicsit többet vettem át a gyerek körüli feladatokból úgy, hogy az utolsó pár napban már csak gyakorlatilag az esti lefekvésre vittem haza, de még akkor is előfordult, hogy segédkeztem a fürdetésben, fektetésben. Erre azért volt ilyen intenzív formában szükség, mert Gitta Budapesttől (ahol élünk) kb. 300 kilométerre lakott, és mind időben, mind anyagilag kevésbé volt megterhelő ez, mint a nagyobb szünetekkel tarkított barátkozás, még ha az szerencsésebb is, és egymáshoz közelebb élő szülő-gyerek esetén így is szokás. 

Tehát júniusban anya lettem, júliusban pedig már papírom is lett róla. (Először 30 napos ideiglenes kihelyezés van, és ha minden jól megy és senki nem gondolja meg magát, akkor ezután készül el a végleges és visszavonhatatlan örökbefogadási határozat, amikortól fellebbezésnek helye nincs, és a hazavitt gyerek minden szempontból a vérszerinti gyerek jogállásába lép.) És mit csinál egy átlag középosztálybeli anyuka a csaknem három éves atomcuki leánykájával a rekkenő nyárban, amikor tanárként amúgy sincs különösebb dolga? Elmegy nyaralni, nem? 

Nem. Na nem a pénz miatt, á, dehogy, mert tegyük fel, hogy nem költötte minden nyaralásra szánható pénzét az ország másik, de tényleg másik végébe történő leutazásokra és ott-tartózkodásra, meg a babakelengye beszerzésére. Itt említeném meg a kedves barátokat és ismerősöket, akik összehordták nekünk a ruhákat, játékokat, könyveket és egyéb kellékeket, úgy, hogy a párszázezres induló költségek pártízezresre olvadtak, és ez egészen komoly hozzájárulás volt az örömteli családdá váláshoz. Mert tgyást, meg mittoménmit azt én nem kaptam, bár babakötvényt igen, amin őszintén meglepődtem, annyira, hogy még most sem tudom, mihez kezdjek vele. De erről majd egy későbbi posztban. (Azóta utánaolvastam, és rájöttem, hogy semmit. De minden ötletet szívesen fogadunk a kiadóba.) Szóval nem (csak) a pénz miatt, hanem mert mi még nem ismerjük egymást.

Viccesen hangzik, és ezért megértem, hogy ebbe úgy igazán senki nem gondol bele, de adott egy majdnem három éves gyerek, akihez eljött egy idegen néni, azt mondta neki, hogy ő az anyukája, amúgy jó fej meg minden, igyekszik a kedvére tenni, el is megy vele, ahova mondja, de akkor is, neki most minden új. Új a környezet, a város, az utca, a ház, a lakás, a macska, az ágya, a játékai, részben a ruhái, az emberek, és új az anyja is, meg a nagyanyja, nagyapja, tántija, öreganyám térde kalácsa is. És a régi meg sehol, napokig, hetekig.... Azért tessék ebbe egy percre belegondolni. Most menjünk nyaralni? Új helyen lenni, aludni, utazni, megint új emberekkel szóba elegyedni, aztán tovább állni? 

A nyaralás Gittának az volt, hogy hazajött. Az első héten nem mentünk a háztól két utcával messzebb. Igyekeztem az elején mindig ugyanarra a játszótérre vinni, ugyanabba a boltba menni vásárolni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni, és ezt a kört fokozatosan tágítani. Amint a tágabb családban és az ismeretségi körben értesültek róla, hogy Gitta megérkezett, persze mindenki tiszteletét akarta tenni, aminek én amúgy tényleg nagyon örültem, de a gyerek (ezáltal mindkettőnk) érdekében nagyrészt el kellett hárítanom ezeket a jelentkezéseket. Az alapelvem az első három hónapban az volt, hogy egyszerre csak egy dolog legyen új: vagy a hely, vagy az ember.

Most már persze sokkal szabadabbak vagyunk, jövünk-megyünk (már az első, sőt, a második "ottalvós bulin" is túlvagyunk!), bár még mindig ügyelek rá, hogy ne terheljem meg őt egyszerre túl sok élménnyel. Jövőre, ha az anyagi lehetőségeink engedik, nyaralni is elmegyünk.  A kedves látogatók pedig jöhetnek!

2015\12\09

azt akarom, hogy megküzdj értem

Mielőtt örökbefogadtam, Gitta hivatásos nevelőszülőkkel élt, akikhez rögtön születése után került. Adjunk nekik nevet is, hiszen nagyon fontos szerepet töltöttek be a lányom életében, szerették, vigyáztak rá, szülei helyett szülei voltak, és én ezért egészen komolyan hálás vagyok: legyenek ők Melinda és István (személyazonosságuk védelmében nem az igazi nevüket használom, de valahogy szólítani szeretném őket a blogban, főleg, mert szerintem lesz még szó róluk). Kapcsolatuk szorosságára jellemző, hogy az intenzív barátkozás időszaka alatt (így nevezik azt a néhány napot/hetet, amikor a gyerek és az örökbefogadó szülő(k) egyre több időt töltenek egymással, a gyerek fokozatosan leválik addigi gondozóiról - persze egyelőre nyilván csak fizikailag -, és megbarátkozik az újjal, és az időszak végén haza is költözik az új otthonába) végig volt egy olyan különös érzésem, hogy épp szétszakítani készülök egy családot, és úgymond elveszem tőlük a gyereket. Félreértés ne essék, erről szó sem volt a valóságban, soha egy iciripiciri utalás sem történt ilyesmire, ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen remek kis szeretetkuckója volt a lányomnak, mielőtt hazajött velem.

A mai napig erősen foglalkoztat, hogy Gitta hogy dolgozza fel azt, hogy eddig volt egy anyja és apja és most hirtelen új van, a régiek meg sehol. Micsoda kontrollvesztett állapot ez!? Egy átlag felnőtt ebbe belezápulna. Mivel amikor hazajött még alig beszélt, és e téren most is egy kicsit el van maradva a kortársaitól, nehéz vele ezt verbalizálni, nem tudja szavakban kifejezni az ezzel kapcsolatos érzéseit és  gondolatait, meg a téma amúgy is túl elvont. Szóval figyelem a gyereket, ráhangolódok, néha szóba hozom, de így is leginkább csak találgatok, mi járhat a fejében és a szívében. 

Emiatt is van, hogy az a meggyőződésem alakult ki, Gitta hisztijeit és határfeszegető próbálkozásait nem lehet úgy kezelni, mint egy olyan gyerekét, aki átlagos módon a vérszerinti családjában nevelkedik. Nehéz egyensúlyozni aközött, hogy az első perctől a legitim szülői szerepbe helyezem magam, tehát vannak bizonyos elvárásaim, korlátokat szabok, kereteket adok, amiben nyilvánvalóan nem tartok igényt a gyerek véleményére (legfeljebb az igényeire), és aközött, hogy igenis tiszteletben kell tartanom, hogy neki - teljesen jogosan - időre van szüksége a helyzet feldolgozásához, és ahhoz, hogy engem teljesen elfogadjon, és a szívébe zárjon. Lássuk be, még a viszonylag kedvező körülmények ellenére is eléggé mínuszból indultam nála! Szóval azt hiszem, a sima, minden gyerekre jellemző tesztelgetésnél többről van szó, amikor minden szigorú és nagyon-nagyon határozott tiltásom ellenére is (zéró tolerancia!) huszadszorra is leszalad a járdáról, vagy cekkerekkel felpakolt énem mellett a hideg földre veti magát és onnan nem mozdul, mert nem veszem még őt is a karomba. Mintha azt mondaná: azt akarom, küzdj meg értem! Oldd meg ezt a helyzetet úgy, hogy ne fájjon! Lássuk, így is szeretsz-e? Kitartasz-e mellettem? Tényleg veled maradok-e..... örökre?

Azt mondják, az éretlen személyiség jellemzője, hogy valamilyen feldolgozatlan gyerekkori helyzetben ragad az illető érzelmileg, és ezért reagál felnőtt korában is a gyerekekre jellemző módon a hasonló szituációkra - jelen esetben határfeszegetéssel, a másik ragaszkodásának folytonos ellenőrzésével, érzelmi provokációval. Ha ez így van, akkor  én, mint szülő, biztosítani szeretném a gyerekemnek a teret és időt arra, hogy MOST foglalkozzon ezzel, és ne 30 év múlva, és esetleg tovább, élete végéig, mert ez megbénítja, boldogtalan és mérgező kapcsolatokba sodorja, és egyáltalán, nem jó senkinek. Az én dolgom az, hogy álljam a sarat. 

dsc_0001.JPG

süti beállítások módosítása