instant mama

2018\10\12

leánygyermekek napja és a tudatos nevelés

OKtóber 11, a leánygyermekek nemzetközi napja. 

Az örökbefogadásnak az az egyik előnye, hogy megválaszthatod, fiú- vagy lánygyermeket szeretnél. Talán viccesen hangzik, de nekem annak idején nem az okozott dilemmát, hogy makkegészséges legyen-e vagy ehhez nem kell ragaszkodnom, hogy lehet-e roma vagy sem, illetve hogy örökbefogadás vagy sem. Én azon gondolkodtam legtöbbet, hogy kifejezetten lányt kérjek-e vagy bízzam a sorsra. Én ugyanis úgy képzeltem, hogy belőlem csakis lányos anyuka lehet. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Nyilván, ha fiam lenne, azzal is boldog lennék. De a sors kegyes volt és így rendezte, mert végülis úgy döntöttem, ezzel a kikötéssel nem felezem tovább az esélyeimet, fontos volt, hogy minél előbb sorra kerüljek. 

20181012_101030_hdr.jpg

Fiús és lányos anyának lenni sokak számára identitás, és mindkettőnek megvannak a maga kihívásai. Szerintem egy lányos anyának a lányokat érő igazságtalanságok és kegyetlen elvárások miatt gyakrabban törik össze a szíve, egy fiúból pedig nehéz olyan férfit nevelni, aki tudatosan és kritikusan viszonyul a társadalmi privilégiumaihoz, és sikeresen küzd meg azzal az elvárással, hogy minél kevesebb kapcsolata legyen az érzéseivel.  

Az én lányom még csak 6 éves, de

- már most tudja, hogy a focipályának még a közelébe se mehet, pedig kiskora óta szeret(ne) focizni, és amennyire én meg tudom ítélni, tehetsége is van hozzá

- pontosan tudja, hogy mely játékok, ruhadarabok, színek, történetek stb. számítanak "fiúsnak", és ő köszöni, abból nem kér. A lányos cuccok már most bugyutábbak, lenézettebbek, a mesehősnök haddnemondjam, milyenek, tudjuk. Tisztelet a kivételnek. 

- ritkán játszik fiúkkal (vagy ők vele), leginkább csak akkor, ha nincs "partiképes" lány a közelben, így a lehetséges játszópajtásai száma rögtön a felére csökken

- már volt céltáblája mind szándékos, mind "automatikus" testszégyenítő megjegyzéseknek, nem is kevésnek. Igazából a lányok külsejét már gyerekkorban imádja mindenki véleményezni. Kérdezte már meg tőlem, hogy ő kövér-e. (Nem.)

- erősen kell koncentrálnom, hogy minden szexualizáló körülményt - ruházkodás, hajviselet, viselkedés - kiiktassak. 6 évesen nincs kétrészes melltartós furdőruha (ebben a lányom nyomására kompromisszumot kötöttem, szóval háromszög alakú vagy kifejezetten a felnőtt női mell anatómiájára kitalált felsőrész nincs), nincs frufru nélküli hosszú haj, praktikátlan, felnőtt testalkatra szabott ruha. A körömlakkal kapcsolatos vitákra nincs erőm, ezt inkább úgy tekintem, mint művészi kísérletezést. 

És még hátravan a kamaszkor testtel kapcsolatos kínlódása (épp most mesélte valaki, hogy a harmadikos, azaz kilencéves lányok szüleit megkérték, ne járassák a lányokat amúgy nagyon kényelmes, praktikus és most divatos tapadós naciban), a szorongás, hogy elég szép, elég jó-e, a fiúknak való megfelelési vágy, a klasszikus kamaszkori kiszolgáltatottság. Aztán jön a pályaválasztás, ahol a lányok általában szokták tudni, hogy őket nem látják szívesen a presztízzsel és jó jövedelemmel járó szakmákban, de ha fizikai munkára adná a fejét, azzal sem jár jobban, merthogy ki látott már női asztalost, burkolót, gázszerelőt? Sipirc a rózsaszíngalléros gettóba. És vannak ennél sokkal de sokkal rosszabb félelmeim is pusztán amiatt, hogy ő lánynak és nem fiúnak született, de ezekre gondolni sem szeretek, nemhogy leírjam őket. 

Ezeket a forgatókönyveket persze egyelőre az én fantáziám szülte, habár egyáltalán nem minden alap nélkül. Elég, ha csak a saját felnövekedésemre gondolok, nemhogy más lányokéra. Ehhez képest a mai lányoknak egyszerre könnyebb, mert például szabadabban választhatnak szakmát és életformát, és egyszerre nehezebb, mert soha nem látott vizuális erőszakhullámban, és a női testtel kapcsolatos brutális elvárások között élnek.

Anyaként szeretem ezeket tematizálni az ő életkori sajátosságaihoz alkalmazkodva. A mesehősnőkkel kapcsolatban mindig a bátrakat és lázadókat favorizálom. A királyfi karjaiba omlást átkeretezem: sorsmegváltó férjhezmenés helyett a herceg és a hercegnő örökre barátok lettek és mindenben támogatták egymást. Barkácsolunk, csavarozunk, szerelünk (is). Megkérdezem, mit gondol azzal kapcsolatban, hogy a fociedzésre csak fiúk jelentkeztek, és ezért ő kiszorítva érzi magát. Rászólok, ha fotózáskor csücsörít és keresztbe teszi a lábát (ki szerint genetikus ez?), és azt is elmondom, miért. 

Úgyis tudom, hogy lázadni fog. Mármint ellenem. Lehet, hogy ő lesz az a lány az osztályban, aki csakazértis tűsarkakon fog bebillegni az órára, és fennen hangoztatja, hogy a feminizmus hülyeség. Lehet, hogy le fog nézni engem, mert "kénytelen" voltam magam felfúrni a polcot a falra, mert nyilvánvalóan nem voltam képes összeszedni egy pasit, aki ezt megcsinálja. Lehet, hogy hozni fogja az összes sztereotíp külsőséget, csak azért, hogy engem bosszantson. Talán. Őszintén szólva szívesen kihagynám, de ugyanúgy készülök erre is, mint az "anyám a legjobb barátnőm" típusú, amúgy igen tetszetős forgatókönyvre. Igazából szerintem a kettő nem zárja ki egymást, de erről inkább majd akkor nyilatkozom, ha ott vagyok. 

De remélhetőleg az is lesz, hogy miután mindezen túlvagyunk, végül meg fog érkezni önmagához, és tudatos, önbizalommal teli, a szerepkényszereket megkérdőjelező, sikeres és boldog nővé válik.

 

 

2018\05\31

az egyedülállóként történő örökbefogadás természetrajza - ami a Mózeskosár Egyesület klubestjén elhangzott

A mai bejegyzésem rendhagyó: átfogó képet igyekszik adni arról a helyzetről, amiben ma Magyarországon az egyedülálló örökbefogadók vannak. Május 29-én a Mózeskosár Egyesület klubestjén Székely Zsuzsanna pszichológus tartott előadást a témáról, a bejegyzés az elhangzottak összefoglalása. Zárójelben az én megjegyzéseim, reflexióim az elhangzottakra. 

Az előadás a vonatkozó törvényi keretek ismertetésével indult, amely kimondja, hogy az örökbefogadási eljárás során a házaspárokat előnyben kell részesíteni az egyedülállókkal szemben. Ebből a szempontból az élettársi kapcsolatban élők is egyedülállónak számítanak. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy (heteroszexuális) pár már huzamosabb ideje együtt él, de nem szándékoznak házasságot kötni az örökbefogadásra készülve sem, annak az lehet a hátterében, hogy a pár egyik tagja, jellemzően a férfi, nem eléggé elkötelezett a párja és/vagy az örökbefogadás felé. 

(A gyakorlatban ez a törvényi kitétel zavart kelt, mert a rendszer nem eléggé átlátható, és nincs pontos információ azzal kapcsolatban, hogy a gyakorlatban hogyan alkalmazzák. Az én esetemben például, amikor Gittát kiajánlották nekem, a várakozók listáján én kerültem az első helyre, de azt nem tudom, hogy házaspárokkal, vagy más egyedülállókkal voltam-e versenyben. Annyi viszont kiderült, hogy időrendben én voltam a harmadik szülőjelölt a kislányom számára, mert előttem két házaspár nemet mondott rá  - amivel egyébként elment az ő életéből körülbelül egy év. Viszont ahhoz képest, hogy papírforma szerint hátrányból indultam a házaspárokkal szemben, rekord idő, néhány hónap alatt kaptam gyereket -és más egyedülálló örökbefogadók is erről számolnak be.- Van egy olyan érzésem, hogy bizonyos megyékben, például ahol felülreprezentáltak a kevésbé keresett - roma, idősebb - gyerekek, nem bajlódnak sokat a fent említett szabállyal, mert tapasztalatból tudják, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyobb esélyük van az átlagban elfogadóbb egyedülálló várakozóknál. Nemrégiben viszont módosítottak a szabályokon, ez a kitétel még nagyobb hangsúlyt kapott, szóval lehet, hogy ez a feltételetés már nem állja meg a helyét.)

Az egyedülállók jellemzően nem a saját megyékükben, hanem az országos listáról kapnak gyermeket, az előadó a keleti országrészt említette név szerint. (Ez az a lista, ahova azok a gyerekek kerülnek, akik a saját megyéjükben nem "keltek el". Gitta is ott szerepelt, amikor összehoztak minket.) Ez azzal jár, hogy ezek a gyerekek többnyire nagyobb hátránnyal rendelkeznek, nagyobbacskák, egészségügyi, viselkedési gondokkal küzdenek, etnikai kisebbséghez tartoznak, amely a nevelésük során extra kihívásokkal járhat. (Itt szeretném felhívni a figyelmet a fent már említett szabály körüli anomáliára. A törvényalkotó ugyanis azzal indokolja azt, hogy előnyben kívánja részesíteni a házaspárokat, hogy a gyermek érdeke azt kívánja, hogy kétszülős családban - ezt ők sokszor egyszerűen csak családnak hívják - nevelkedjen. A szabálynak viszont a gyakorlatban éppen az a következménye, hogy a gyermekek meglévő hátrányai megtöbbszöröződnek, mert a keginkább kétemberes gyerekek kapnak egy szülőt, a könnyebb esetek pedig kétszülős családba kerülnek.)

Az örökbefogadásra jelentkezők 1/10-e, Budapesten kb 1/5-e egyedülálló. A jellemzően titkos örökbefogadást közvetítő TEGYESZ mellett két civil szervezet fogadja őket, akiktől lehetőség van nyílt örökbefogadással újszülöttet kapni. A gyakorlatban viszont ez nagyon ritkán történik meg, az újszülőttek szinte kizárólag házaspárokhoz kerülnek. (Annak idején én nem is jelentkeztem civilhez, mert nem láttam értelmét, túl koros voltam ahhoz, hogy beleférjek a törvényi keretbe - max. 45 év lehet a gyerek és szülő közötti korkülönbség. És szerintem az újszülött nem is annyira főnyeremény, mint ahogy az a köztudatban van, rengeteg a bizonytalansági faktor pl az egészségi állapotát illetően.)

Ezután arról votl szó, hogy mi motiválja az örökbefogadókat. Jellemző a különbség a házaspárok és az egyedülállók között: előbbiek esetében a gyermekvállaási próbálkozások kudarca, meddőség, az utóbbiak esetében a partner hiányáról van szó. Zsuzsa megemlítette, hogy előfordul, hogy a jelentkező éppen azért jelentkezik egyedülállóként, mert a párkapcsolata a meddőségi kezelések kudarca miatt bomlott fel. (itt szó esett arról, hogy szerinte az egyedülálló jelentkezőkre jellemzőbb elszigetelődés,a  baráti, támogatói kapcsolatok hiánya, amit én némi szkepszissel fogadtam.) Azt is megemlítette,hogy érdemes azt is firtatni, hogy a jelentkezőknek nincs-e gondja a kötődési képességeivel (ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani: kinek nincs?? :D) Jellemzően ezek a jelentkezők 40-50 év közöttiek. 

A következő nagy téma az egyedülállók speciális nehézségei volt. Ezek: 

- minden feladat, felelősség egyetlen személy vállán van, ez gyakorlati és érzelmi teher is

- a juttatásokat (GYES), illetve ami ennek elvben a célja lenne, a gyermekkel való kezdeti szorosabb együttlétet, otthonmaradást nem tudják ugyanúgy igénybe venni  mint a házaspárok, mert annak összege úgy van megállapítva, hogy feltétlenül szükséges hozzá egy másik stabil kereső  a családban  - ezt ki lehet váltnai nagyobb megtakarítással, egyéb jövedelemmel

- a nagyobbacska, problémásabb gyerekek feladatát jellemzően ők kapják

- az első időben szükséges a szoros együttlét, a kötődés kialakulásának érdekében nem szerencsés az első időben másra bízni a gondozási műveleteket

- jogbizonytalanság - ha a szülővel történik valami, nincs aki automatikusan átvegye a helyét (erre a helyzetre javaslom a végrendelet intézményét, amiben meg lehet határozni a szóba jöhető gyámok személyét, akik tovább nevelik a gyermeket)

- a másik nemű szülő hiánya miatt a gyermek pszichoszexuális fejlődése és családban történő nemi szocializációja sérülhet (ez láthatóan megmozgatta a közönség fantáziáját, én viszont azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt egyáltalán ne vegye készpénznek, hogy miért, erről majd egy későbbi bejegyzésben szeretnék írni)

- a gyermek sokat lesz intézményben, a szülőjétől távol, mások gondjaira bízva, ha a szülőjének nincs rugalmas időbeosztása, az áltagnál több szabadideje. Érdemes elgondolkodni a munkahelyhez közeli intézményválasztás lehetőségén, mert így az utazás idejét is együtt tölthetik. 

- óvodai, iskolai szünetek idején nehezebb gondoskodni a gyermek felügyeletéről

- érzelmi elszigeteltség - nincs kivel megosztani a szülői élményeket

- folyamatos szolgálat - nincsenek "váltott lovak" (nekem személy szerint a mindennapokban ez okozza  a legnagyobb nehézséget)

- potenciális veszély, hogy a szülőnek le kell mondania a felnőtt programokról, pihenésről, párkapcsolatról. Ennek egyik káros következménye lehet a "mártír szülő", illetve a parentifikáció, amikor a gyermek felnőtt- illetve szülői szerepbe kerül, átveszi esetleg a párkapcsolat helyét, a gyermeket olyan témákba vonják bele, ami számára megterhelő. Ez a gyermekben erős szorongást kelt és nagyon megnehezíti a későbbiekben a szülőről való leválást. Különösen a kisfiúkat helyezik gyakran (sztereotip) férfiszerepbe ("te vagy a férfi a családban" "neked kell vigyáznod rám"), amivel nem tudnak megbirkózni, agressziót válthat ki belőlük. (ehhez azt szeretném hozzátenni, hogy maradéktalanul egyetértek, de ez  a nem egyszülős családokban is gyakran megfigyelhető, szerintem részben a  gyerekek szexualizálásának tárgyköréhez tartozik, lásd "kis pasi", "már most igazi nő")

Ezután szó esett arról, hogy a szülőjelölt hogyan tud elébe menni ezeknek a nehézségeknek. Fontos a stabil támogató személy(ek) megléte, mind érzelmi-erkölcsi, mind gyakorlati téren. Itt a minőség fontosabb mint a mennyiség, a stablitáson,a  foylamatos készenléten van a hangsúly, és ez minél kevesebb személy kezében összpontosul, a gyerek szempontjából annál jobb. Ez maradjon támogatás, a döntés joga mindig legyen a szülőnél, ebbe módjával vonjuk be a segítőket pl. nagyszülőt - tanfolyamra, rápillantásra a szülő menjen egyedül, de a gyerekvárásba be lehet vonni a tágabb családot, a segítőket. Később elhangzott, hogy nem jó őket az utolsó pillanatban kséz tények elé állítani, nem azért mintha beleszólásuk lenne, hanem hogy legyen idejük megszokni a gondolatot és elfogadni a helyzetet. A szülő fordítosn figyelmet arra, hogy a felnőtt életének egy része továbbra is maradjon meg, járjon el felnőtt programokra. Ha minden a gyerek körül forog, fennáll a veszély, hogy túlságosan magához láncolja, és ha felnő, kiüresedik az élete (szintén gyakori probléma nem egyszülős családokban is).

Ezután szó esett a gyakran ismételt kérdésekről:

1. Mit mondjak a gyereknek, ha az apjáról kérdez? (ez a gyakoribb helyzet, vannak egyedülálló férfi örökbefogadók is, de nagyon kevesen)

Javaslat: "Van apukád, csak nem ismerjük/nem lakik velünk" Utóbbit gyerek is válaszolhatja a kérdésekre, mert ezzel igazat mond, mégsem fedi fel a család intim magánügyeit. Fontos, hogy a gyerek tudatában legyen, hogy biológiai értelemben neki is, mint mindenkinek van apja. Ettől külön kell választani azt az apát, aki  anya férje és aki őt neveli. 

2. Legyek-e egyszemélyben anya és apa?  

Javaslat: Legyél önmagad. (Erre a, véleményem szerint nemlétező problémára valóban ez a lehető legjobb megoldás.) 

Lehet párkapcsolatom a gyerek után is?

Ha az anya életébe belép egy férfi, ne kerüljön rögtön apaszerepbe, csak fokozatosan, az elköteleződés után. Apapótlékot lehet biztosítani a gyerek környezetében élő férfiak segytségével. (Erről van szó.) (Én azért bénának és kontraproduktívnak tartom az erre irányuló görcsös erőlködést, pl. amikor egyedülálló anyák egymást taposva tépik ízekre a tanító-vagy edzőbácsit. Mire jó ez?)

3 MI legyen a gyerek családi neve? (Engem meglepett, hogy ez még téma.)

Javaslat: olyan vezetéknevet kapjon a gyerek, ami számára  a családi egységet és összetartozást jelképezi (szóval lehetőleg ne egy képzelt személyét, vagy egy régen halott rokon nevét) (nálunk, és az ismerősi körömben máshol is a gyerek az én vezetéknevemet kapta)

 4. Legyen-e az anyakönyvbe képzelt apa bejegyezve? (Ez is meglepett, bár csak nemrégóta lehet ebben választani, 2014-ig ez kötelező volt.)

Javaslat: ahogy tetszik, de képzelt apa esetén felmerülhetnek gyakorlati nehézségek pl. útlevél, személyi igazolvány ügyintézésnél, külföldre utazásnál, mert ezekben az esetekben kérik az apai hozzájárulást. Ha valaki egyszer már bejegyeztette a képzelt apát, akkor azt nem változtathatja meg, kivéve, ha a gyermeket az anya férje örökbefogadja, mert akkor ő kerül abba a rubrikába. Ha van képzelt apa az anyakönyvben, akkor utazásnál stb. az örökbefogadási határozattal tudjuk igazolni, hogy a gyermek apja fiktív. 

Székely Zsuzsának és a Mózeskosár Egyesületnek köszönjük az információkat. Én személy szerint üdvölzöm, hogy a rendszerben dolgozók és a témában érintett civilek egyre több figyelmet fordítanak erre a különleges élethelyzetben lévő szülőcsoportra.

Ha tetszett, hozzáfűznivalód vagy kérdésed van, szólj hozzá!

 

2018\05\06

Anyák Napja

Egyesek szerint nincs sok értelme, helyesebben elavult a neve ennek a szép, szimbolikus ünnepnek. Mondjuk én is inkább Családok Napjának, vagy ilyesminek hívnám, mindenesetre a lányom nagyapja is hivatalos az óvodai köszöntésre. 

Csaknem három éve együtt vagyunk Gittával, és ez az első év, hogy Anyák Napja kapcsán eszembe jutott a "többi anyja". Hogy talán róluk is megemlékezzünk. A vérszerinti családjához a három év alatt fokozatosan kerültünk közel az egyre kifinomultabbá váló beszélgetéseink során. Most már tudja, hogy hívják a szülőanyját (amikor kéri, a fülébe kell súgni), és azt is, hogy vannak a világban valahol testvérei, akikről nem is tudjuk pontosan, hányan vannak, és azt sem, hogy hol élnek, sem azt, hogy hogy hívják őket, kivéve egyiküket. Azt is tudja, hogy van valahol egy apukája is, akinek szintén tudjuk a nevét, de azt nem, hogy pontosan hol lakik. Ezeket az információkat egyébként még az örökbefogadás környékén szereztem meg nemhivatalos csatornákon keresztül, hiszen titkos örökbefogadás történt, de azért a gyerek aktájában néhány papíron "véletlenül" (talán tényleg véletlenül) elfelejtettek olvashatatlanná tenni néhány adatot. Ezen kívül az ügyintézőnk is mondott annak idején egy-két mondatot a gyerek múltjáról, ami persze - így működik az ember - egy életre beleégett a tudatomba. És ez nagy szerencse, mert ezek roppant értékes tudnivalók. Talán már a többi posztomból is kiderült, nem vagyok a  híve a titkolózásnak, a ködösítésnek. Nem dörgölöm folyton a kislányom orra alá ezeket az információkat, de a beszélgetéseink során természetes, gördülékeny módon előkerülnek, akár úgy, mint legutóbb a majálison, ahol egy régen látott ismerősöm  megkérdezte Gittát, van-e testvére (igen, az emberek, akár idegenek is, fel szokták tenni ezt a kérdést). Ő magától értetődőn rávágta, hogy van, csak nem ismerjük. Persze a későbbiekben ez bizonyosan tovább fog árnyalódni, és különféle stratégiákat ki fog dolgozni arra, hogy egy adott helyzetben hogyan osszon meg épp csak annyit, amennyit lehet és szeretne, de most éppen itt tart a dolog. Egyébként ez nekem se könnyű, de valahogy mindig megoldódnak ezek a kommunikációs helyzetek. Az a kihívás, hogy szeretném elkerülni, hogy Gitta jelenlétében valami olyasmit mondjak egy ilyen kérdésre válaszolva, ami szerinte nem fedi a valóságot - most, öt és fél évesen nagyon fejlett az igazságérzete, és, nagyon helyesen, meg van róla győződve, hogy mindig minden körülmények között igazat kell mondani (például azt is elmondta az óvónéninek, hogy én azt mormogtam az orrom alatt az öltözőben róla, hogy "nem hallja, biztos süket"), ugyanakkor felesleges, és nem is üdvös minden szembejövő orrára kötni a családunk minden intim dolgát a maga bonyolultságában. 

dsc_0212.jpg

Nekem az is kérdés, hogy pontosan milyen szóval illessem a biológiai szüleit. A szívem mélyén az "anya" és a "szülő" szavakat talán érthető módon szeretném a magam számára fenntartani. Viszont, egyrészt hülyén hangzik minden alkalommal végigmondani, hogy "a néni, aki megszült téged, és a bácsi aki az ő férje", másrészt, végülis tényleg az anyja (érdekes módon az "apát" nem esik nehezemre távolítani, valahogy úgy érzem, az apasághoz többre van szükség egyszerű spermaadásnál): a testében hordta, megszülte, és ha jól tudom, egy darabig szoptatta is. Talán az "életadót" kellene használnom, de az meg olyan kimódolt. Ötleteket mindenesetre várom a kiadóba. 

Ami a nevelőanyát és -apát (és az ottani családot) illeti, velük most gondban vagyok. Számomra sosem volt kérdés, hogy ők különleges helyet foglalnak el Gitta életében, és szüksége van arra, hogy valamilyen formában kapcsolatot tarthasson velük, de abban is biztos vagyok, hogy ezt a gyerek igényeinek és tempójának kell alárendelni. Sajnos ez most nem igazán valósul meg, mert a nevelőszülők elzárkóznak a kapcsolattól, ezért az anyáknapi köszöntés is el fog maradni. Most fogalmam sincs, ebben a helyzetben mit tegyek, de bármi legen is az, továbbra is egyetlen szempont fog vezérelni az ezzel kapcsolatos döntéseimben, ez pedig az, hogy Gittának a lehető legjobb legyen. 

Vannak persze olyan hangok is mind a környezetemben, mind általában az örökbefogadók körében, hogy minek ezt ennyit bonyolítani, a gyerek új életet kezdett, amikor hozzám, az új családjába került, nem kell bolygatni a múltat. Ezzel nem értek egyet, mert szerintem ez a valóság figyelmen kívül hagyása, de az biztos, hogy annak is szeretnék hangsúlyt adni, hogy én vagyok az IGAZI családja. A kislányom világában az anyák hierarchiájában, ha van ilyen, én szeretném elfoglalni a legmagasabb szintet. Ami azt illeti, ösztönösen törekedtem is erre az első két év eufóriája közepette, amikor mindenesestül át akartam élni, milyen az, amikor anyák napján engem, és csak engem köszöntenek, és ezen akkor senki mással nem osztozkodtam.

______________

Frissítés: lapzárta után érkezett a hír, hogy a nevelőszülők jól vannak, és mindketten beszéltünk is velük telefonon. Nagyon boldog vagyok!

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is, iratkozz fel a blog Facebook oldalára vagy a bejegyzésértesítőre. Ha szeretnél gyakrabban bejegyzéseket olvasni, ezt úgy is lehetővé tudod tenni, ha támogatod a blogot tetszőleges összeggel a jobb oldalon található Donate gombra kattintva, mert így, ha elegen támogattok, a pénzkereső tevékenységeim átcsoportosításával több időm lesz a bloggal, és az örökbefogadás ügyével foglalkozni.  

 

2017\12\10

3 dolog, amit máshogy csinálnék

dsc_0030_1.JPG

Lassan két és fél év elteltével kikristályosodnak azok a dolgok, amiket, ha újrakezdhetném, máshogy csinálnék a gyerekneveléssel kapcsolatban, és mint mindig, most is a mi speciális helyzetünkre élezem ki a témát, vagyis ha újra örökbefogadnék - egyedülálló szülőként - egy három év körüli gyereket. Nekem ugyan ez a hajó már többé-kevésbé elment (a kicsit vagy nagyon elrontott dolgokra gondolok), de talán segíthetek azoknak, akik még előtte állnak. 

1. Együttalvás 

Valamilyen oknál fogva, amire nem tudok sehogy sem visszaemlékezni, ezért csak találgatok, az elejétől fogva külön ágyban, sőt, külön szobában aludt Gitta, bár a szobája az enyémből nyílik és az ajtaja mindig nyitva volt/van. Kezdetben rácsos ágyban, később gyerekágyban, de mindig külön. A gyerekágyból már néha ki-kimászott és átjött hozzám, de általában az éjszaka közepén vagy hajnalban, de többnyire békésen végigaludta az éjszakákat a saját ágyában. Mármint az első hetek kétségbeesését követően. Mert az elején bizony előfordult, hogy félórákig kellett az ágya mellett ülve simogatni vagy fogni a kezét, esetleg, amikor már végképp nem bírtam, a sötétben hallgatni a hüppögését, mert nem tudott/nem akart elaludni, de még túl kicsit volt ahhoz, hogy elmondja, mit szeretne alvás helyett. Szerintem sose fogom megbocsájtani magamnak azt a néhány estét, amikor hagytam sírni, reménykedve, hogy előbb-utóbb elfárad és elalszik, pedig az eszemmel tudom, azért csináltam, mert olyan pokolian kimerült voltam az egész napos feszült figyelemtől, ezerfelé intézkedéstől-gondoskodástól, fizikai-szellemi-érzelmi készenléttől, egy védetlen helyzetben, hogy ölni tudtam volna a magányos, zavartalan pihenésért, és úgy éreztem, hogyha még egy percig folytatnom kell a szakadatlan gondoskodást, akkor egész biztosan meghalok. Akkor is borzasztó bűntudatom volt emiatt, és most is. De ha a fejem tetejére állok, akkor se tudom megmondani, hogy miért nem vettem egyszerűen magam mellé az ágyba a gyereket - ezzel valószínűleg megnyugtattam volna. Persze az is lehet, hogy épp az ellenkezője: felélénkült volna, és még a maradék egyébként is nagyon halvány reményem is elszáll a pihenésre (ismerve  a lányomat, valószínűleg ettől féltem akkor). A vicces az, hogy most már néhány hete (a mandulaműtétje óta) kizárólag az én ágyamban, velem alszik, és az a helyzet, hogy ez nekem is tök jó, igazából nem is akarok változtatni ezen. Néha, a rend kedvéért azért megkérdezem tőle, hogy nem akar-e a saját ágyában aludni, de a határozott válasz mindig az, hogy nem. Kár, hogy nem így csináltuk az elejétől fogva, talán, az első zökkenők után, könnyebb lett volna az összeszokás. Megbántam. 

2. Apa-kérdés

Ez mindig bonyolult ügy, ha nem válás útján lett a szülő egyedülálló, de a mi esetünk természetesen még annál is bonyolultabb. Túl sokszor nem kerül elő ez a téma egyébként, de mégis kell erre valami narratívát gyártani a két fő követelmény jegyében: igaz is legyen és szerethető is legyen.  Egy örökbefogadott gyerek helyzete olyan bonyolult, hogy még én magam is belegabalyodtam, és így történhetett meg, hogy - utólag úgy látom - rossz történettel álltam elő. Helyesebben a sok igazságból azt választottam, aminél van egy még igazabb és talán még szerethetőbb igazság. Ugyanis amikor ez a téma először explicite előkerült (a kis  barátnője kérdezett rá), akkor azt mondtam, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincs apukájuk, és Gittának sincs. Nincs neki és kész, ezzel semmi gond nincs, vannak ilyen családok. (Közben próbáltam nem zavartatni magam attól a ténytől, hogy biológiai értelemben mindenkinek van apja, gondoltam, ez egyelőre túlbonyolítaná a mátrixot.) De most már úgy látom, hogy jobb lett volna azt mondani, hogy van neki apukája, csak nem ismerjük, mint ahogy nem ismerjük az életadóját és a vérszerinti testvéreit sem. Ez egy igazabb igazság, mert figyelembe veszi Gitta teljes családi örökségét, és nem csak azt, amihez remélhetőleg most már élete végig tartozni fog, és ami, a közhiedelemmel ellentétben, sokféle értelemben az "igazi" családja, vagyis én és a hozzám kapcsolódó tágabb rokoni kör. A jó hír az, hogy ebben a kérdésben van lehetőség a szépítésre, ugyanis még bőven van idő arra, hogy ezt a témát jó alaposan átbeszéljük és megvizsgáljuk, ráadásul -  de ezt már inkább csak magamnak teszem széljegyzetbe - a jövőbe nem látunk, még az is lehet, hogy egyszer kerül majd egy igazi és méltó apuka is. 

3. "Gyesre (helyesen: GYED-re) menés"

Egy korábbi posztban már írtam erről, és a helyzet az, hogy a szám íze azóta is keserű, igazságtalanul elszenvedett veszteségnek, visszahozhatatlanul elvesztett időnek élem meg azt, hogy a rendszer diszkriminatív volta miatt nem tudtam két hónapnál hosszabb ideig otthon lenni a frissen örökbefogadott lányommal. Ha újra kezdhetném, nem adnám oda ezt az időt semmi pénzért, minden létező követ megmozgatnék, hogy megszervezzem legalább hat hónapi otthonlét szponzorációját valahogy. Annyira, de annyira szükségünk lett volna mindkettőnknek erre, és az összeszokás időszakát sokkal könnyebbé, nyugodtabbá, stressz-mentesebbé tette volna. Ezt nem is ragozom tovább, mert csak a neheztelés és a megbánás szavai jönnének ki belőlem. Ez az egész egyszerűen megbocsájthatatlan, de szeretném, ha világos lenne, hogy elsősorban nem magamra haragszom, mert az adott körülmények között számomra úgy tűnt, nincs más választás. Csak a rendszer valamiféle kijátszása lett volna megoldás, ha nem akarok aránytalanul súlyos anyagi veszteségeket elszenvedni.

______________________________________ 

Ha mostanában állsz idősebb gyermek örökbefogadása előtt, esetleg mindezt egyedül szeretnéd vállalni, akkor remélem, segített a fenti összefoglaló.

Ha hozzáfűznél valamit, kommentelj, ha rendszeresen olvasnál, iratkozz fel, vagy csatlakozz a blog oldalához a Facebookon

 

2017\10\08

én adok neked nevet, mert az enyém vagy

 Időről-időre felmerül az örökbefogadós fórumokon a nagyobb gyerekek névváltoztatásának kérdése, ugyanis az örökbefogadást szabályozó törvény nem rendelkezik erről egyértelműen, azt a látszatot keltve, mintha ez ügyben teljesen szabad lenne a vásár. Nem a vezetéknévről van szó, hiszen az az örökbefogadással természetesen az örökbefogadó szülő által választott családi név lesz, ez egyértelmű. De mi van akkor, ha az örökbefogadandó gyerek keresztneve nem tetszik, vagy esetleg van a tarsolyomban más név, amit egész életemben dédelgettem, mint a leendő gyermekem keresztnevét. Mert ugye ezek a gyerekek kapnak 1-2 keresztnevet már az életet adójuktól, legtöbbször már azok az újszülöttek is, akikről rögtön lemondanak. 

Először is szeretném leszögezni, hogy szerintem teljesen normális és helyénvaló dolog arra vágyni, hogy a gyerekem azt a keresztnevet viselje, amit én adok neki. Egyrészt praktikus okból, hisz egy nap, temperamentumtól függően, kb ezerszer mondom ki a nevét, sokszor egy egész játszótér/közért/étterem/egyéb nyilvános tér füle hallatára. (Bár egyes névadási stratégiákat figyelve néha elfog a kétely, hogy a szülők ebbe belegondoltak, mielőtt nevet adtak a gyereküknek, de ez most más kérdés.) Másrészt érzelmi okokból: a névadás fontos aktusa az összetartozás kifejezésének, és nem csak ennek. Van ebben egy erős birtoklási motiváció is: én alkottalak, enyém vagy, tehát én adok neked nevet.

Tetszik a párhuzam vagy sem: az emberek kínzására és/vagy megalázásra specializálódott vagy azzal rokon rendszerek és formációk bevett gyakorlata az emberek nevének elvétele vagy átnevezése. Noha ezekben az esetekben a névelvétel tudatos uralmi stratégia, a mögöttes pszichológiai elv ugyanaz: akit megfosztanak a nevétől, attól elveszik az identitását, önmagának valamilyen nagyon fontos részét, tehát könnyebben megalázható, leigázható.

Ezzel el is árultam, mit gondolok az örökbefogadott gyerekek keresztnevének megváltoztatásáról. Azt gondolom, és azt kérem: NE TEDD! Ez szerintem kb 6 hónapos kortól lehet ökölszabály, mert nagyjából ez az az életkor, amikor a gyerek kezd öntudatra ébredni, és hiába nem hallgat a nevére, meg pici még, higgyük el, hogy ő már ő, a nevével, mindenével együtt. Mint ahogy az örökbefogadással beleegyezel abba, hogy a gyermekedet valaki más hordja a testében, szülje meg és esetleg egy darabig nevelje, más adja neki a génjeit, a külső és egyes belső tulajdonságait, úgy egyezz bele abba is, hogy nevet adjon neki, és hogy egy bizonyos kor felett ezt a gyereket neked szőröstül-bőröstül, a génjeivel, a hozott tulajdonságaival, a múltjával, a vérszerinti gyökereivel, és a keresztnevével egyetemben kell elfogadnod. Ha ez komoly, áthághatatlan nehézséget okoz neked, akkor talán nem az örökbefogadás a te utad. 

Sőt, nem csak neked, hanem neki is tanácsos elfogadni a tulajdon gyökereit, múltját, az identitását. Persze az örökbefogadottak olykor ellenségesen viszonyulnak ehhez, néha nehéz helyre tenni magukban a helyzetet a maga bonyolultságában, de sajnos ezt akkor sem lehet megúszni. Az örökbefogadottak és szüleik ezt a csomagot kapták, ezzel kell kezdeniük valamit, nincs mese.

Új keresztnév adásával kapcsolatban vannak bevált gyakorlatok az örökbefogadásban annak érdekében, hogy a kecske is jóllakjon és  a káposzta is megmaradjon: "névmagyarítás" a becenév változatlanul hagyásával (pl. Rikárdóból Richárd, becenév Riki), illetve második keresztnév adása, továbbra is az eredeti használatával (pl. Amanda Nóra, a gyereket továbbra is Amandának szólítva). A mi esetünkben az utóbbi történt: a lányom (szerencsére csak egy keresztnévvel jött) neve egy közepesen gyakori, inkább a 70-es, 80-as években divatos női név, amit ugyan a magam jószántából nem adtam volna neki, de könnyen elfogadtam, szerintem illik is hozzá (identitás, ugye), alapvetően tetszik - persze azt nehéz eldöntenem, hogy a név miatt vagy mert a lányom viseli. A Gitta az én névadásom, mert ugyan sosem ezen szólítom, a gyerek bemutatkozáskor mindig mondja, és nekem is jó érzés, hogy végülis én is adtam nevet a saját gyerekemnek (ez is fontos, ugye). Persze esetünkben kimaradt a nagymama, nagynéni stb nevének adása második névként, ami szép hagyomány, de akkor már legalább három keresztneve lett volna a gyereknek, ami azért túlzás. Tehát erről lemondtam. Különben sem értek egyet azzal, hogy az örökbefogadás a szülést utánozza: az én gyerekem más módon lett a család része, ennek minden előnyével és hátrányával, mindenben ugyanaz jár neki, mint ha én szültem volna, de ha pontról-pontra le akarom másolni a vérszerintiséget (pl. erőltetett névadás, örökbefogadás titkolása vagy tabusítása stb.), akkor valami fontosat elveszek tőle: azt az óriási igent, amit kimondtam én és a családom, amikor ő a része lett, az átgondolt, megfontolt döntéseket, a többkötetnyi átrágott szakirodalmat, a sokórányi beszélgetést és gondolkodást, amit az ő várásakor és utána is az anyává válásnak szenteltem, és mindazt a tiszteletet, nyitottságot, elfogadást, és tengernyi szerelmet, amit magamban táplálok aziránt, aki és ami ő. 

Ha tetszett, nézz körül a blogon, és kommentelj.

2017\09\12

nem félsz, hogy ha felnő, visszamegy az igazi szüleihez?

.. kérdezik kívülállók és érintettek egyaránt. Lehetne ez a Gyakran Ismételt Kérdések egyik első darabja, pedig szerintem sok más olyan kérdés van az örökbefogadás (és egyáltalán, a szülővé válás) körül, amitől VALÓBAN lehet félni.

Én például tartottam attól, hogy 

  • ha babaként érkezik, akkor csak később, az örökbefogadás után nyilvánvalóvá váló betegsége vagy fogyatékossága lesz
  • a családom nem fogja tudni el- és befogadni őt, ezáltal újabb elutasításnak és traumának teszi ki 
  • nem érkezik időben kiajánlás, ezért "kifutok az időből"
  • az örökbefogadás előtt olyan traumák érték (pl. súlyos bántalmazás, elhanyagolás, netán szexuális abúzus), ami miatt képtelen lesz kötődni, vagy teljes életet élni
  • olyan kiajánlás érkezik, amire nemet kell mondanom, és emiatt esetleg egy életen át gyötörni fog a bűntudat
  • szülőként kudarcot vallok, és/vagy valami végzetes hiba csúszik a  számításaimba
  • mivel egyedülállóként vállalok gyereket, elszegényedünk, éhezni fogunk és az utcán fogunk koldulni
  • megrokkanok vagy idő előtt meghalok, és nem fogom tudni felnevelni a gyerekemet.

Ez utóbbi félelmem a mai napig megmaradt, azt viszont örömmel jelentem ki, hogy az ősszes többi, egyelőre legalábbis, vaklármának bizonyult. A címben feltett kérdésre viszont térjünk vissza néhány szó erejéig. 

dsc_0039_1.JPG

Először is, mi az, hogy igazi szülei?! Ez kb olyan, mint a "saját gyerek". Persze, népnyelv, de még a népnyelv is képes fejlődni és változni. Kérem szépen, értsük meg, hogy az örökbefogadott gyerek saját gyerek, és az örökbefogadó szülő igazi szülő. A biológiai/vérségi kötelékre azt mondjuk, ami: biológiai/vérszerinti. 

És nem, attól nem nagyon kell félni, hogy "visszamegy" a biológiai szüleihez. Egyáltalán, nem is biztos, hogy valaha is ott volt, mint pl az én lányom, mert ő egy napot, egy órát sem élt a biológiai szüleivel, életében csak néhányszor találkozott velük, és akkor is olyan kicsi volt, hogy ebből semmire nem emlékszik. Utoljára 1 éves kora körül találkoztak néhány percre, amikor a nevelőszüleinél meglátogatták. Ha a lányom felnőtt lesz, valószínűleg meg fogja keresni őket (én pedig remélem, hogy megtalálja, sőt, minden lehető módon segíteni fogok neki ebben), mint a legtöbb örökbefogadott gyerek, aki természetszerűleg keresi a gyökereit. De képzeljük el a jelenetet: találkozik egy teljesen más társadalmi és anyagi helyzetben lévő férfival és/vagy nővel (feltéve, hogy megtalálja őket, ők még élnek, és belemennek a találkozásba), aki annyira más életet él, mint ő, hogy akár másik bolygóról is jöhetne, és aki neki teljesen idegen. Persze elképzelhető, hogy ha túlfejlett empátiával és felelősségérzettel rendelkezik (mint oly sok leánygyermek), akkor talán felmerül benne, hogy valamilyen módon támogatni kellene őket, vagy tartani a kapcsolatot. Még az is lehet, hogy egy darabig ezt meg is teszi, de azért a nagy összeborulásra nem sok esélyt látok. De ha még, minden valószínűség ellenére meg is történik, akkor meg annak örülni kell. A címben vázolt "elszeretik tőlem a gyerekemet" típusú forgatókönyvet őszintén szólva elég gyerekesnek érzékelem, amellett, hogy szinte semmi realitása nincs. 

Arról még fogok írni, hogy mi mindent teszek már most azért, hogy a gyerekem akadálymentesen ápolhassa a gyökereit és az identitását. 

Szólj hozzá, a visszajelzés nagyon fontos nekem. 

 

 

2017\09\04

agresszív

Ez a bejegyzés tavaly óta lapul a vázlatok között, úgyhogy mielőtt közreadom, kissé aktualizálom: a poszt megírása után döntöttem úgy, hogy segítséget kérünk, és egy úgynevezett önkéntes utánkövetést vegigicsináltunk. Mire egyébként oda eljutottunk, a problémák jelentősen enyhültek, kicsit úgy, mint amikor végre eljutsz az orvoshoz, elmúlik a fogfájásod. Az a jó hírem, hogy a problémáink jelentősen enyhültek, az ütögetés például teljesen megszűnt. Buta és hülye azért még szoktam lenni a lányom szerint, valamint egyéb, kevébé direkt viselkedésekbe vitte át a felém irányuló agresszióját. Ezt most már betudom egy temperamentumosabb gyerek életkori sajátosságának.

________________________________________________________________

Kezdődhetne már az óvoda, mert én már nem bírok vele.

Ez a mondat dübörgött a fejemben egész délelőtt, mert Gitta ma különösen szófogadatlan, és mondjuk ki, komisz volt. Annyira utálom, hogy ilyet mondok rá, de ha egyszer nem találok jobb szót a viselkedésére. Az életkorát meghazudtoló agyafúrtsággal képes borsot törni az orrom alá, kifejezetten melós feladat túljárni az eszén, ráadásul olykor leplezetten vagy leplezetlenül agresszív is, ami viszont kétségbe ejt. 

A tavalyi hazatérés után néhány hétig-hónapig tartott az időszak, amikor dühkitörései voltak. Úgy általában kimutatta a dühét különféle módokon velem szemben is, pl. szeretett fájdalmat okozni amikor öltöztettem (rugdosott, persze játéknak álcázva, de sosem hagyta abba, amikor szóltam, hogy fáj), de voltak olyan napok, amikor egyik pillanatról a másikra látszólag minden különösebb ok nélkül cuki háromévesből rúgkapáló fúria lett, ütött, kiabált, köpködött (!), amit persze én sem fogadtam kitörő lelkesedéssel, ami szintén nem segített a helyzeten. Előfordult, hogy egymás után 19-szer ütött meg. Számoltam.

Aztán ez elmúlt, csillapodott.  A mostani nyári jövés-menésben, meg persze hogy sok időt töltünk együtt, megint kezdi, és a gyerek most már verbálisan is fejlettebb, tehát már néha naponta hülye és buta is vagyok. Az ütögetés még mindig zéró tolerancia, tehát kivétel nélkül mindig büntetés jár érte, nincs pardon, mégis, most megint csinálja. Ráadásul össze is vagyok zavarodva, mert ezeket a valójában rövid, 1-2 napig tartó időszakokat a "mézeshetek" tarkítják, amikor egy édes, átlagos 4 év körüli kislány, aki persze távolról sem egy földre szállt angyal, de alapvetően kezelhető és nem kap tőle az ember naponta háromszor agyvérzést (hanem mondjuk csak egyszer, de azzal én is kiegyezek). Bújik, csacsog, viháncol, folyton fagyit akar és különféle kedvezményeket, a boltban néha a földre veti magát, sír, amikor nemet mond az anyja, szóval teljesen normális kisgyerekként viselkedik. 

Igazából ma esett le a tantusz, hogy folyton résen vagyok, ha gyerekek között van, például játszótéren, mert néha őket is elég furcsán közelíti meg, csípőre tett kézzel, a homlokát ráncolva, éles hangon szólítja meg őket. Állandóan a felnőttek arcát figyelem, hogy mikor érti félre valamelyik és miféle galiba lesz ebből. (Jelentem, a szülők jó fejek.) És vajon miket gondolhatnak rólam, akik azt hiszik, hogy születése óta én nevelem? 

Múlt héten be kellett számolnom Gitta fejlődéséről az egyéves utánkövetésen, rákérdeztek a dühkitörésekre és én teljesen őszintén azt mondtam, hogy elmúltak. Van egy olyan tudatos döntés is ebben, hogy ne gondoljam és parázzam túl ezt az örökbefogadás-gyereknevelés témát, és tartalékoljam az energiákat az igazán megoldandó feladatokra. A gyerekekben kirobbanóan elszánt életerő van és ez sok helyzeten nélkülünk is átsegíti őket, csak békén kell őket hagyni. De ma jöttem rá, hogy kissé áltatom magam, mert bizony a lányomnak vannak érzelmi gondjai, és az én eszköztáram ehhez talán kevés. 

 Ha hozzáfűznivalód van, kommentelj, ha megmutatnád másoknak is, oszd meg!

2017\08\20

akkor beszéljünk a pénzről

... ne szemérmeskedjünk.

Olyan régóta viszket nekem ez a téma, hogy most muszáj kedves régi és új olvasóimat bedobnom a mélyvízbe.

Most nem arról akarok írni hosszasan, hogy milyen egy jövedelemből gyereket nevelni, biztos mindenki el tudja képzelni. Nekünk most még istenes, mert a gyerek kicsi, olyan sok költség nincs vele, a ruhákat utánunk dobják (köszönjük) (a használható cipőket kevésbé, és az viszonylag komolyabb tétel, főleg, hogy fél-egy évente újat kell venni), kaját kap ingyen az oviban rászorultsági alapon, a vonaton és a bkv-n ingyen utazik. Ha rongyrázni akarunk (értsd nyaralni vagy messzebbre utazni), akkor már nehezebb a kérdés, de ki lehet gazdálkodni, repkedni meg úgyse akarjon a pórnép. Szerencsére Gitta egészséges, legalábbis olyan baja nincs, aminek nagy költségvonzata lenne, a fogorvosra meg gyűjtöm (-ném) a pénzt. Ez az egész akkor lesz igazán érdekes, ha eléri az iskoláskort, és tovább. Egyelőre igyekszem nem sokat gondolni erre, és addig is további, fenntartható jövedelemforrásokat találni. 

Viszont ugye ott van az az időszak, amikor gyermek érkezik a családba és, még ha a kezdeti tetemes költségektől el is tekintünk (legyünk nagyvonalúak, elvégre ilyenkor az örömmámor és a hormonok közepette nem számolgat az ember), olyankor azért nemhogy ildomos, de egyenesen szükséges intenzívebben vele lenni az első időkben (pontosítsunk: minimum 6 hónapig). Soha nem gondoltam volna, hogy ezt magyarázni kell bárkinek is, de amikor az örökbefogadásra készülődve hevenyészett pénzügyi (túlélő)tervemet készítettem és információt gyűjtöttem, szembesültem vele, hogy ezt nagyon is magyarázni kellene, méghozzá maguknak a döntéshozóknak. Akik, nem túlzok nagyon, ha ezt mondom, lényegében élet-halál urai, hisz ők osztják a pénzt. Szóval az van pajtikáim, hogy az örökbefogadott gyermek teljesen ugyanolyan elbírálás alá esik a szülőnek járó otthonmaradási támogatások tekintetében, mint a vérszerinti, azaz jár neki a GYED (ami jövedelemfüggő, és ugyan van neki egy felső határa, de azért átlagos vagy afeletti jövedelem esetén aránylag szépen pótolja a kieső jövedelmet), ugyanúgy, mint a vérszerinti gyermeknek: 2 ÉVES KORÁIG.

Értitek, akit 2 éves kora után fogadnak örökbe, az így járt.

Majd az új anyukája/apukája, akiknek a létezéséről hetekkel-hónapokkal ezelőtt még csak nem is tudott, sőt, esetleg abban a hitben élt szegénykém, hogy neki másik családja van (a nevelőszülők gyakran szólíttatják magukat anyának és apának, ahogy az én lányom esetében is) elviszi bölcsibe/oviba/suliba, egy olyan otthonból, amelyikben csupán hetek/hónapok óta él, esetleg egy olyan városban, ahol esetleg még sosem járt, (sőt, még az is előfordulhat, hogy villamost se látott eddig soha életében). De azért menjen csak új közösségbe, új nevelőknek szót fogadva a nap 4-8 órájában, mert MÁR ELÉG NAGY AZ A GYEREK. Persze otthon lehet tartani őt, hogy az örökbefogadás sokkját kiheverje, de akkor azt a szülők lesznek szívesek saját zsebből megfinanszírozni, végülis ők akarták, nem? (Pardon, jár bruttó 28.000 forint örökbefogadói GYES címén havonta 6 hónapig, ami ugyan szép gesztus, de azért tegyük a szívünkre a kezünket, nyilván senki nem gondolja komolyan.)

Hát kérem, szeretném ország-világ színe előtt kijelenteni, hogy engem a magyar állam megrabolt, és nem csak engem, hanem a gyerekemet is.

Azért ezt a szót használom, mert nem csak anyagi értelemben rövidített meg. Nekem nem volt előtte jól fizető állásom, és félretett pénzem, amiből meg tudtam volna finanszírozni az első hat hónapot. És nem volt jól kereső (se rosszul kereső) férjem sem. Nem voltak adományozóim, és akkori tudásom szerint esélyem se lett volna rá, hogy szerezzek olyanokat, abban a fizikai és érzelmi leterheltségben, amit az első hónapok jelentenek. Így aztán amikor az örökbefogadási papírra rákerült a pecsét, nekem meg nem sokkal később lejárt a rendes évi szabadságom, aminek eredetileg az lenne a funkciója, hogy a munkavállaló megérdemelten kipihenje magát, szépen mentem vissza dolgozni, a kéthónapos lányom meg be a bölibe. (Amit mellesleg imádott, szerencsére a szerencsétlenségben.) Utólag persze úgy látom, hogy pofátlanabb nyomulással ügyesebb szervezéssel megoldhattam volna, hogy otthon maradjak vele még pár hónapot, és meg is kellett volna oldanom, ha vért izzadok és adósságokba verem magam is. Ez az a pont, ahol én követtem el a hibát, belátom. A mai napig érezzük annak a minimum hat hónapnak a hiányát nevelési ls gyerekjóléti szempontból, és azt már nem adhatja vissza nekünk senki és semmi. Ez egy olyan veszteség, amit még hosszú ideig gyászolni fogok, és belátható időn belül nem fogok tudni ezért megbocsájtani azoknak a névtelen és felelőtlen döntéshozóknak, akik ilyen helyzetbe hoztak minket, holott az lett volna a dolguk, hogy segítsenek.

(Itt szeretném megérdeklődni, hogy létezik-e lehetőség arra, hogy bármilyen kártérítéshez jussak ez ügyben, vagy már elvakultságomban a teljes jogi nonszensz talajára tévedtem? Bármilyen információnak örülünk a kiadóban.)

Update: Akik ezután kerülnek ilyen helyzetbe, ilyen fájdalmas döntéseket már nem kell meghozniuk, ugyanis nemrég jött a jó hír, hogy a GYED-hez hasonló ellátás jár majd az idősebb korban örökbefogadott gyerekeknek is. Hát, halleluja és jóreggelt.

Ápdét: A kormány még mindig csak tervezi. Állítólag. 

2017\08\08

az elmúlt két év egyetlenegy posztban (ünnepi bejegyzés)

Annak örömére, hogy most már teszek is azért, hogy újra induljon a blog (nem azért, de egy csomó félig megírt poszt várakozik a piszkozatok között), értsd, posztolok, ünnepélyesen egy szép hosszúval örvendeztetlek meg titeket, továbbra is teljesség igénye nélkül. Köszönöm, hogy olvastok, és semmilyen visszajelzési ingert ne fojtsatok el magatokban, sose.

20170602_114712.jpg,
Nemrégiben megvolt a 2. Örökbefogadási Szülinap is! El sem hiszem. De most nem erről akarok írni, hanem azokról a kósza felismerésekről, amik a napokban születtek bennem, és amiket valószínűleg az évforduló hívott elő.

  • Sajnálatos módon konstatálnom kellett, hogy a valódi életkorom azóta látszik rajtam, amióta gyerekem van. A napokban elém került egy fotó, ami akkor készült, amikor még (2 éve) ismerkedtünk Gittával. Basszus, egy kb 10 évvel fiatalabb nő volt rajta! Ez kellőképpen lelombozott, bár igazság szerint túlságosan nem lepett meg. Belül érzem én ezt. Nem elrettentésképp mondom, Isten őrizz, de egyedül egy nagyobb korában örökbefogadott gyerekkel az élet eléggé elcsigázza az embert. Kivéve esetleg, ha teli van pénzzel és nem kell mellette full time melózni. Bár lehet, hogy akkor is, de ezt sajnos nem volt módom kipróbálni. És persze az sem teljesen véletlen egybeesés, hogy amikor a gyerek valami teljesen random hülyeségen kiveri a cirkuszt (mittudomén, nem teszem elé az igény jelzésétől számítva 2 másodpercen belül a fogyasztásra kész „kakkó”-t, de vannak ennél sokkal furábbak is bőven), akkor automatikusan nyúlok valami kaja felé és tömöm az arcomba, mindegy, csak szénhidrát legyen. Néha észbe kapok és a levegőben megáll a kezem, de hát két év gyakorlata nem múlik el nyomtalan. Plusz 10 kiló. És akkor a béna hajamat még nem is mondtam.
  • A két évnyi egyedülálló anyaság kihozni látszik belőlem mindazt az egészséges önzést a dolgaink rendezésében, és nyomulási potenciált a munka frontján, amit eddig semminek se sikerült. Megpályázom, felhívom, kiposztolom, kitalálom, meghirdetem, mozgatom a szálakat…. Mert szeretnék fenntartható körülményeket biztosítani magamnak és a lányomnak, azaz a családomnak. Motivált lettem, hogy ne várjam a sült galambot (ami amúgy a múltban néha tényleg a számba repült, köszönhetően a korábban puszta lelkesedésből befektetett rengeteg munkának), hanem menjek elébe, csináljam, akarjam. Osztok-szorzok, számolok, de nem csak ezt. Nyílik a csipám is kifelé. Kezdek rálátni, mi minden járna nekem, és járhatott volna a múltban, ha nem lett volna ilyen szörnyen kevés az önbizalmam és ilyen mélyen bevésődött a tanult tehetetlenségem. És nem csak az igényt, hanem az erőt is meghozta az anyaság – jellemző módon magyar nyelven nincs az angol „empowering” szónak a fogalom lényegét jól megragadó megfelelője, de erre gondolok -, felruházott valami sebezhetetlenség érzéssel, olyan vagyok, mint egy anyaoroszlán, amelyik a kölykével a szájában átugrál a szakadékok felett és addig rója a vidéket, amíg vadászatra alkalmas helyet nem talál. Persze sajnos időm az nem lett több, sőt, ezért ez nagyon lassú folyamat, de szerintem visszafordíthatatlan.
  • Továbbra is zavarnak a szuperanyuk. Akkor is zavartak, amikor még nem volt gyerekem, de akkor nem hangoztattam, mondván, ki tudja, nem leszek-e én is az, ha gyerekem lesz, mert ugye Majd Akkor Megtudom. Megtudtam, és jelentem, tökre nem kell (és szerintem nem is lehet, de pszt) tökéletesnek lenni. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember szabályosan meg tudná ölni a gyerekét. Aztán a következőben persze már nem, sőt, de az a pillanat akkor is megvolt. Meg amikor bealszol, a gyerek meg játszik, mert ő meg az istennek se akar aludni. Meg beküldöd a szobájába egy este, hogy egyedül feküdjön le, mert úgy érzed, ha ma is végig kell magyaráznod az egész kicseszett Tesz Vesz Várost, majd lámpaoltás után fejből az Óz a nagy varázslót, ezek után álomba simogatni, nem is tudod, mi lesz, de semmi jó, az biztos. Meg amikor nem szólsz már rá (és igazából többé sosem), amikor koszos kézzel eszi a gyümölcsöt vagy a bármit. Vagy amikor cipőfelvétel helyett szabályos köröket fut az óvoda aulájában (ahol állítólag tilos futkározni, ki tudja, miért), természetesen mezítláb, miközben fejhangon ordít, vagy amikor más módon nem hallgat a jó szóra és nem követi egyes, nyilvánvalóan túl sok ráérő idővel rendelkező felnőttek által felállított, néha tényleg tök értelmetlen szabályokat. És az oviban sem öltöztetem át érkezés után és indulás előtt, van énnekem elég bajom. És van, amikor szépen kivárja, amíg megeszem a levesemet, mielőtt elé tenném az óhajtott pohár vizet. És…. szóval nem tudom, érthető-e.
  • Ha újrakezdeném az egészet, az elején máshogy csoportosítanám az energiáimat. Pár, nem a gyerekkel kapcsolatos feladatot AZONNAL kiszerveznék. Takarítson nekem valaki, vásároljon nekem valaki, szerezzen pénzt nekem valaki. Ez utóbbit úgy értem, hogy megkérnék arra alkalmas és hajlandó embereket, indítsanak nekem pénzgyűjtő kampányt. (Azoknak, akik nincsenek képben, az örökbefogadott nagyobb gyerekek szülei nem részesülnek értékelhető anyagi támogatásban, nincs lehetőség fizetett otthonmaradásra, segélyből meg nem élünk meg. Ez egyébként egy friss kormányzati döntés hatására nemsokára szerencsére változni fog.) Ez tervben volt még a gyerek érkezése előtt csináldmagad formában, de Gitta hamarabb megérkezett, mint számítottam rá, és utána már egyszerűen nem maradt erre energiám, el voltam foglalva a napi tűzoltogatással. Egyedül egy frissen örökbefogadott gyerekkel, mellette aktív munkával, iszonyú sűrű az élet. Gondolj a legeslegeslegsűrűbbre, amit el tudsz képzelni, és szorozd meg legalább kettővel. Rájöttem, hogy konkrétan, célirányosan kell(ett volna) embereket megkeresni, felkérni erre, a Facebookra kiírom, meg tanácsokat kérek nem működik. Sajnos ez a hajó nekünk már elment, de talán mások tanulnak belőle.

A hozzászólás lehetősége még mindig adott, élj vele!

2016\07\13

mesék

Amikor anya lettem, legfeljebb halvány emlékeim lehettek arról, hogy mivel foglalkozik a mindennapokban egy 3 éves gyerek, vagy hogy milyen irodalmat (akár szöveges, akár képi) lehet neki mutatni. Mivel a közvetlen környezetemben egy ideje nem volt ekkora gyerek, arra végképp nem volt rálátásom, hogy mik a menő mesék mostanában, és hogy azok mitől olyan menők. Én is mint minden rendes értelmiségi anyuka valamennyire meg kívánom szűrni a gyerekem elé kerülő tartalmakat, ezért ez sarkalatos pontja lett az irodalomválasztásnak, bár nem feltétlenül olyan módon, ahogy eredetileg gondoltam. 

Esetemben különleges változó volt, hogy egyik napról a másikra lett egy három éves gyerekem. Nekem nem volt időm előtte évekig tájékozódni meg olvasgatni, hogy mik a "jó" mesék (már csak azért sem, mert egyrészt nem tudtam, pontosan mekkora gyerek érkezik, másrészt a vártál hamarabb megérkezett). Mindenesetre nyitva tartottam a szememet és a fülemet, de azért olyan sok info nem jutott el hozzám. Hiába, nem voltam beágyazva a kisgyerekes szubkultúrába, nincs ezen mit tovább ragozni. Még a Marék Veronika-féle Boribon mesékről is E-től, korábbi kedves tanítványomtól hallottam, aki - most látom csak, valójában mennyire önzetlenül - kölcsönadta az első mesekönyvtárunk darabjait, köztük a fent említett Boribont, ami kezdetben sok nehéz pillanaton átsegítette az új családot.  Az én gyerekkorom klasszikusait persze most is be lehet dobni, de én azért szeretnék modern és felvilágosult anyuka lenni, végülis a gyereknek kell tudni beszélgetni a bölcsis társaival az előző esti meséről, nem???

Bartos Erikát lehetetlen volt megkerülni, bár Bogyó és Babóca aránylag lassan szivárgott be az életünkbe, mert először rosszat hallottam róla. Aztán meg jót. Aztán már nem érdekelt, úgy voltam vele, ha tényleg olyan pocsék, legfeljebb kivezetjük. Azóta őszinte csodálat támadt bennem a könyvek grafikája iránt, a rafinált és tetszetős részleteket is felfedeztem  a képi világban. A szöveget inkább hagyjuk, a rajzfilm meg sok, de ez már nyafogás.

Anna, Peti, Gergő könnyű volt, mert arra látatlanban is nemet tudtam mondani, de viszonylag ez a ritkább. Viszont egy idő után be kellett látnom, hogy nincs kapacitásom mindent cenzúrázni, mi több, francba a cenzúrával, nincs is nekem erre időm meg kedvem. Így aztán ment szinte minden, ami adódott, sokszor a korának kevésbé megfelelő tartalom is (Mézga család, amin legalább én jól szórakoztam) persze azért a lehetőségekhez mérten igyekszem csatornázni a dolgot, de például dizniből sokkal többet kap a gyerek, mint azt eredetileg elképzeltem. Őszintén szólva ezen különösebben nem is bánkódom, amúgy is mentő ötletem támadt. Roppant forradalmi!

Eleinte azt az egyszerű elvet követtem, hogy a felolvasott mesét kicsit átalakítva olvastam, vagyis kihagytam, hozzáraktam, vagy módosítottam részeket aszerint, hogy mit éreztem nyelvileg vagy tartalmilag okébbnak. (Pl. a Hamupipőkében nem gonosz mostoha van, hanem boszorkány, a herceg nem feleségül veszi, hanem meghívja a kastélyába és barátok lesznek, a lepkelány nem azért nem akarja felvenni a ruhát, mert az túl fiús, hanem mert nem tetszik neki, stb.) Ez egész addig működött, amíg a gyerek meg nem kapta ugyanazt a tartalmat más forrásból, pl. másik mesefilmből, vagy valaki más olvasta fel neki ugyanazt a mesét. Tegnap reklamált is, hogy miért hagyom ki az "az fiús!" mondatot, a Papa mindig úgy meséli! És jött az én fantasztikus ötletem: beszélgetni kezdtem vele erről! Mármint nem a részleteket magyarázva, mert az mindig volt, hanem értékrendi szempontból, hogy szerintem ez vagy az miért butaság stb. Most biztos röhögtök, de  ezt én most fedeztem fel csak magamnak ebben a formában. Jó, a gyerekem is most lépett abba a korba, hogy ilyet, igaz, persze alapszinten, már lehet. Én ennek megörültem! 

Ti hogy álltok a (nem)cenzúrával, mesékkel, a gyerekeknek szánt tartalommal? És kérek tippeket kevésbé mainstream, bátor, skandináv típusú mesékről!