Az örökbefogadás utolsó szakasza ott kezdődik, hogy a szükséges papírok-engedélyek beszerzése után az ember több-kevesebb ideig várakozik, amíg az örökbefogadást közvetítő szervezetek közül valamelyik (azok közül, akikhez jelentkezett, mert az államin kívül még vannak civil szervezetek is, az államihoz abban hasonlítanak, hogy ők sem gáncstalanok) megkeresi azzal, hogy "találtak" egy gyermeket, akinek szerintük említett várakozó lehet a sorban következő legmegfelelőbb szülője. Mivel a várakozók nem azonos paramétereket adtak meg a jelentkezéskor azzal kapcsolatban, hogy milyen gyereket fogadnának legszívesebben a családjukban, a sorállás nem azt jelenti, hogy aki előbb jelentkezett, az automatikusan előbb kap gyereket. Itt persze, mint az élet minden más területén, érdemes egyeztetni a vágyakat a lehetőségekkel, ugyanis kereslet és kínálat nem mindig találkozik. Létezik például törvény szabta életkori megkötés (a gyermek és az örökbefogadó szülő között nem lehet több mint 45 év korkülönbség), valamint túlkereslet mutatkozik fehér bőrű (bármit  jelentsen is ez) csecsemők iránt, és a hazai örökbeadható gyerekek között, szerintem nem túl meglepő módon, ehhez képest elég sok a nemfehérbőrű (szintén, bármit jelentsen is ez) nemcsecsemő. Bloggerkollega gyönyörű statisztikát közölt ezzel kapcsolatban, ajánlom szíves figyelmébe a számok és a grafikonok szerelmeseinek.

Nekem például fontos szempont volt, hogy ne kelljen hosszú éveket várni, egyrészt az ember ugye nem lesz fiatalabb, másrészt minek ha lehet kevesebbet is, valamint a legtöbb paraméterhez fatalista módon álltam hozzá, egyedül az egészségi állapot tekintetében nem szerettem volna a véletlenre bízni a dolgot (íme az örökbefogadás egyik vitathatatlan előnye a szüléssel szemben). Ezért az én "kívánságlistámon" 0 és 4 év közötti, bármilyen nemű, bármilyen színű (?!), lehetőleg egészséges, az országban bárhol élő gyermek szerepelt, így aztán, ha jól számolom, a gyámhivatali engedély (szabad örökbe fogadnom) kézhezvétele után hat (6) hónappal csörgött a telefon, és akkor és ott megtudtam, hogyan hívják a gyerekemet és mikor született. (Próbáltam utólag a határidőnaplómban visszakeresni, hogy a születése napján mit csináltam, de sajnos pont az az év veszett el valahol az Öv utca és a Városliget között, ami fölött akkor, emlékszem, hetekig keseregtem, bár nem emiatt.) Persze akkor még nem tudtam, hogy végülis Ő lesz az Igazi, mert ez után még számos kört kell futni addig, amíg a dolog eldől, ezeket most nem részletezem, de azért így utólag elárulom: a szívem súgott.

Az a lényeg, hogy eltelt még pár hét, mire személyesen is találkozhattam a lányommal, és aztán rövid gondolkodási idő és pár formaság után kezdetét vehette az úgynevezett intenzív barátkozás. Ugyanis szerencsére nem úgy megy a dolog, hogy az ember a hóna alá csapja  a gyereket és megy vele haza, hanem van egy átmeneti időszak, amikor a leendő szülő egyre több és több időt tölt el vele, és együtt felülnek arra az érzelmi hullámvasútra, amiről aztán jó darabig le se szállnak. A mi esetünkben ez intenzív volt, mert a lányom az ország túlvégében élt a nevelőcsaládjával (ugyanabban a megyében született: az állami gondozottakat igyekeznek a vérszerinti családjához lehető legközelebb elhelyezni, hogy így is segítsék a kapcsolattartást és az esetleges későbbi családegyesítést, legalábbis a lányom esetében ez történt), praktikus okokból döntöttünk emellett az ottani szociális munkással, a folytonos ide-oda utazgatás helyett egy hétre odaköltöztem a környékre, és így minden nap együtt tudtam lenni Gittával, aki így maradhatott a megszokott környezetében, a végén pedig hazahoztam. 

A második részben erről a bizonyos pár napról lesz szó.